You are currently browsing the category archive for the 'tegnap este is bebasztam' category.
Sajnálom, hogy egyedül mentem le tegnap, mert nagyon jól éreztem magam. Marko Fürstenberg a legszerényebb német, akivel eddig találkoztam, ugyanakkor olyan energikus dub technót játszott, hogy akarva akaratlan elkezdtem én is ugrálni a leghátsó sorban. Előtte Isuék tökéletesek voltak, mondhatni lebegtem a dub sávokban, és rájöttem, hogy ha ilyen bulin vagyok, akkor tulajdonképpen nincs is szükségem senkire. Egyszerűen elveszek a zenében, minden megszűnik körülöttem. Mintha istennel beszélgetnék.
És megjött az ihlet is. Írok, nem keveset. Annyi jó zene van most, hogy végre öröm a billentyűzet felett roskadni, ráadásul nem kell megerőszakolni a fejemet, jön belőle minden, mint a vízfolyás. Remekül érzem magam.
Mostanában nem érzem a napok súlyát. Minden olyan gyorsan eltelik, a múlt hétből seperc alatt lett hétfő, a hétfőből pedig a pillanat törtrésze alatt péntek. Sok helyre mentem nagyon sok kedves ismerősömmel, és hálás vagyok nekik ezért, mert pont erre volt szükségem már nagyon régóta. Meglepő módon hugival is egyre jobb a viszony, hétfőn eljött velem pulóvert vásárolni, s noha azt nem kaptunk (vagy nem tetszett, vagy baromi drága volt – azt hiszem ez lesz az első pulcsimentes telem), végül berángatott engem a Mediába, hogy vesz nekem egy új billentyűzetet, mert nem bírja már elviselni, hogy a régi mennyire koszos volt. Ilyet se pipáltam még korábban.
Kedden Tamáséknál néztem a focit, és azt kell mondanom, hogy a vereség ellenére élveztem. Hét gól, abból hármat mi rúgtunk, s persze nyilván van hova fejlődni még, de így azért remek hangulatban végig lehet nézni azt a kilencven percet. A félidőben ki is mentünk még sörért, és csak úgy alapvetően jó volt végre valakinél focit nézni és beszélgetni. Hazafelé eszembe jutott pár gondolat az új Kings Of Convenience lemezről, azokat még gyorsan le is írtam, aztán elhúztam aludni.
Szerdán átmentem Katáékhoz. Jövő nyáron lesz az esküvőjük, hihetetlen. Ők az igazi nyerő páros az életben, nem is tudom, hogy hat, vagy hét éve vannak együtt, de szerintem őket már soha semmi nem fogja szétválasztani. Az ilyet látva szeretek naív lenni, és hinni az örök szerelemben, mert tényleg létezik. Este még találkoztam Gyurmáékkal a Corvintetőn, plusz belefutottam az egyik gimis osztálytársam bátyjába, akivel anno folyton együtt jártunk sakkversenyekre. Úgy tíz éve láttam utoljára, de a faszi semmit sem változott, egyből megismertük egymást (ő annyira kész volt, hogy közeledtében ki is verte a sört a kezemből), elbeszélgettünk, a buli is nagyon jó volt. Be kell vallanom, hogy a dubstep idővel csak meg tudott hódítani engem is: van annyi kakaó ebben a zenében, hogy önkívületi állapotban ugráljak rá három-négy órát. Azt meg mondja már meg valaki, hogy mi az a szám, aminek a refrénjében állandóan azt üvölti valaki, hogy ganja ganja ganja ganja. Teljesen kész vagyok tőle :d.
S akkor most lehet nyálazni a felsőoktatási tájékoztatót. Hétfőn állásinterjúm is lesz.
Azért ez a hét masszív volt.
Csütörtökön elvitték a gépem, így maradt a laptop, amin az msn-en kívül mást nagyon nem szeretek nyomatni, ezért inkább kimozdultam minél többet. Lementem Szandrával meg Orsival a Gaslamp Killerre, ami valami elbaszottul zseniális volt. A csávó három Radioheadet nyomott a szettjében (Idioteque, National Anthem, Everything In It’s Right Place), rakott Mulatu Astatkét, meg török és iráni népzenéket, egy halom dubstepet és nervestepet (igen bazmeg, akkor tudtam meg, hogy van ilyen is), rockabillyt, minimaltechnót, kőhiphopot, bitchy r&b-t, eszméletlen volt. Ahogyan meg ezek a nők táncolnak, azt szavakkal nem is lehet elmondani. Persze azért az se volt rossz, amikor odajött egy srác hozzám, hogy “jó a blogod”. Az ilyenekért éri meg ezt csinálni, komolyan.
Na mindegy, valahogy hazaestem fél 5-re, aztán lehetett kilenckor kelni az állásbörze miatt, ahol egyébként lófasz se volt, szóval itthon nyugodtam hallgathattam egész délután az új Hudson Mohawke-ot és Anti-pop Consortiumot (egyiktől sem ájulok el amúgy), meg este whiskey mellett a Spiral Stairst (ez viszont kurva jó). Volt is miért inni, ünnepeltük a bronzot, és jött Roland is, kurva jót biliárdoztunk, meg megbeszéltük az élet nagy dolgait, és lett megint vagy 3, mire bekerültem az ágyba. Aztán persze csak felkeltem másnap is kilenckor. Annyira nem esett jól, hogy Gyurmapok megírta este, hogy a Brothers’ Vibe részéről bukta, de hát Orsira lehetett számítani, így lementünk riszálni magunkat, és hát baszki, Orsi mellett nagyon forr a levegő, mert úgy lejtette magát órákon át, hogy még én is menő csávónak hittem magamat. Végre egy kis időre elfelejtettem minden bajomat, jó volt.
És persze hazaértem negyed 5-re, majd felkeltem nyolckor, és kivonultam a ligetbe focizni négy órát, és jelenleg úgy ülök itt, mint valami jóllakott kisbaba, és kurvára el vagyok fáradva. Sajog mindenem, majd szétrobban a fejem, de valahogy fent kéne maradni estig. Holnap meg új hét, jó lenne megint ilyen mozgalmassá tenni. Gyurmapok már hívott valami japán dubstepre szerdán, jól hangzik.
Super 700 + Sofa Surfers @ A38
Pár nap depressziós egyedüllét után egyértelmű volt, hogy ki kell mozdulni (bocs Lajos, hogy hétfőn nem mentem, akkor még nem voltam képes rá), és szerencsére gyurmapok amúgy is ment ma a hajóra, úgyhogy követtem. A Sofa Surfers amúgy is egy olyan zenekar, aki a downtempo-korszakom alatt mindig ott volt a háttérben, így gondoltam, bassza fasz, megnézzük. Mondjuk odafele menet rájöttem, hogy hiába ismerem vagy öt lemezüket, egy zenéjükre nem emlékszem, és ez bizony érthető volt a koncert alatt is, ugyanis olyan semmilyen, kínosan középszerű downtempót tolt a zenekar alkalmi rockkal, hogy a közepéről el is jöttem. Előttük volt valami Super 700, egy értékelhető pillanatuk se volt, úgyhogy kár volt kiadni az ezrest, de legalább ittam három sört, és viszonylagos jókedvvel jöttem haza. Még jó, hogy maradt a Soultek lemezből három szám, mikor elindultam, most azokra próbálok chillezni, és felkészülni a holnapra.
Azért a kiégett Krüder & Dorfmeisteres generáció ott volt rendesen.
Azért egy ilyen kép elég sokat elmond a szombati T.Raumschmiere buliról. Az egy dolog, hogy a zene kibaszottul jó volt, de a 40 fok, meg ez a sok feltűnési viszketegségtől szenvedő idióta nyugodtan hiányozhatott volna. Persze tök mindegy, mert láttam Bede Márton félmeztelenül csápolni.
Henrik Schwarz @ A38
Nehéz szavakba önteni, de legfőképp: hibátlan. Akarom újra. Rettentő jó érzés látni, hogy kezd itthon létrejönni egy összetartó techno szcéna, ráadásul pont akkor, amikor a stílus mindennél erősebb. Remélhetőleg nemsokára olvasható a beszámolóm a Quarton.
Anders Ilar @ Merlin
Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy miután Isuék átadták a pultot Anders Ilarnak, ő a várt egyenes minimaltechno szettje helyett 70%-ban idm-et és chilloutot fog játszani. A nálam is szélesebb svéd művészt nem érdekelte a közönség reakciója: simán elvolt egyedül, és látszott rajta, hogy jól érezte magát, és azért idővel csatlakozott hozzá a felére csökkent tánctér is. Persze lehet, hogy teltház előtt játszott volna végig, ha valami idióta nem kapcsolja be a füstgépet húsz perc után, minek köszönhetően olyan fojtogató lett a levegő a terem felében, hogy az emberek rögtön ki is mentek, másfelől viszont az egésznek volt valami időutazós, kísérleti hangulata, amihez mindenképpen jól asszisztáltak Ilar azon idm zenéi, amik minden gond nélkül kijöhettek volna a Warpon is 1995-ben.
Persze azért néha betolt egy-két technót a glitch-ek és bonyolult ritmusképletek közé, így lehetett hallani élőben a Colors Of Raint és a September Nights-ot is, ami már önmagában élményszámnak tekinthető. Mindazonáltal lehetett volna kicsit összeszedettebb az egész, mert a végére már annyira szétcsúszott a live act – köszönhetően a technós közbevágásoknak -, hogy minél előrébb haladtunk, annál nehezebben lehetett élvezni a zenéket. Ettől független különleges volt, amit Ilar játszott, mert egyébként élőben tényleg csak a sima négynegyedeit szokta rakosgatni, de van még hová fejlődni.
Olyan hajnali 3 óra lehetett: Carl Craig állt a pultban, és épp a világ leghangulatosabb intergalaktikus technóját játszotta, miközben a kivetítőkön a Tron fénymotorozása volt végtelenbe loopolva. Akarhattam ennél többet valaha egy bulitól?
S akkor azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Think Twice-szal nyitott, később pedig játszotta a Detroitot, a Bells-t, a Mouth To Mouth-t, az I Feel Love-ot, a Controversyt, a Planet E-t, a Strings Of Life-ot, a Good Life-ot és a Sessions felét (pl.: ezt, ezt, ezt, ezt, ezt és ezt)
Monolake @ Merlin
Noha a Monolake a Polygon Cities albumot leszámítva mindig két emberből állt, nekem örökre Robert Henkével lesz azonos, hiszen ő hozta létre a projektet, és ő tartja fent immáron több mint tíz éve. Nagyon korán ismerkedtem meg az első lemezeivel (~2002), és tulajdonképpen a mai napig ezeket a korai korongokat szeretem és ismerem a legjobban. Megfordultak a későbbi munkái is a lejátszómban pár alkalommal, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszettek, csak egyszerűen még nem jött el az az idő, hogy behatóbban megismerjem őket. Talán majd most.
Tegnap emiatt ugyanis nem nagyon tudtam, hogy mire számíthatok a Merlinben, Henke első budapesti látogatásán (második Magyarországin, 2004-ben már járt Pécsett, és nemrég az a felvétel elérhető lett). Isuék hozták a hibátlan felvezetést számos brilliáns dub techno zenével, és gyakorlatilag egy olyan nyugodt atmoszférát teremtettek meg, amit aztán Henke minden gond nélkül lerombolhatott a legelemibb részekké, hogy átitassa a szörnyen gonosz, idegen elektronikájával. A live actjének csak a végén volt pár elmosódott dub textúra, egyébként zömében rettentően elborult intelligens tánczene ment minimal köntösbe öltöztetve, borzasztóan lüktető ritmusképletekkel és becsavarodott hangokkal. Szó szerint olyan volt, mintha valami vírus megfertőzne egy rendszert, vagy idegenek hálóznák be a Földet a saját életfeltételeiknek megfelelő környezeti hatásokkal. Végig sötét, borongós volt a szett, én meg nagyon élveztem. Sőt, lassan két éve nem hallottam ennyire korrekt performanszot.
Áprilisban az volt a nagy dilemma, hogy Deadbeat vagy Andrew Weatherall, én pedig úgy döntöttem, hogy több esély van arra, hogy a harmincas évei elején járó Deadbeat jöjjön el ide újra, mintsem a negyvenhat felé közeledő Weatherall, így akkor a brit úriembert néztem meg nagy örömömre. S így legyen ötösöm a lottón: a kanadai Deadbeat még idén visszajött (közel hét év partizás alatt sem emlékszem olyanra a technóban, hogy egy ekkora kaliberű név gyakorlatilag nyolc hónap alatt kétszer itt legyen), ezért boldogan indultam meg a Merlinbe, fittyet hányva annak is, hogy tulajdonképpen még borzasztóan szarul voltam, és majdnem kiköptem a tüdőm, mire odaértem.
Nos, nem kellett volna ennyire sietnem. Isu szettjében nem volt hiba, de amit Deadbeat művelt, az igazán felháborító. Bevallom, én még ennyire részeg embert nem láttam a pódiumon bohóckodni, és ez rettenetesen rányomta a bélyegét a live actjére. Sorozatosan elrontotta az ütemeket, a kiállások túlságosan hosszúak voltak, a visszaérkezések időzítése mindig elcsúszott, de még a zenéket is rosszul játszotta le. Az első megbocsáthatatlan baki a tizedik perc környékén jött, amikor elkezdte tolni a Grounationt, és a tribalvihar elmaradt, mert a második kiállás után konkrétan elfelejtette rátenni a technót a dobokra. A keverés se ment neki: az elsőt borzasztóan elrontotta, ezért úgy látta jobbnak, ha a továbbiakban nem is próbálkozik vele, így minden szám közt volt öt másodperc üres szünet. Amennyire lelkendezve és reménykedve mentem el, hogy ez valami fenséges lesz, annyira szomorúan, letörve, csalódva jöttem ki negyvenöt perc után, és indultam haza.
Kezdtem pedig már örvendezni, hogy 2008-at sikerült igazán rossz bulik nélkül átugrándozni – nos, mégsem.
