You are currently browsing the category archive for the 'sziget 2006' category.
Szerintem ezen a napon ébredtem fel a legnehezebben. Két durván átbulizott éjszaka, enyhe részegség, rengeteg leadandó munka és nagy fejfájás jellemezte a péntekemet. Mindennek a tetejébe meg ugye egyből indulnom kellett, mert a Guru’s Jazzmatazz fél ötkor kezdett.
Volna. Ha a terrormerénylet kísérletének hatására a Gomez nem mondta volna le a koncertjét (és persze lemondta a Coldcut is, köszönjük szépen), így ugyanis csúszott az egész műsor. Én meg ugye csak akkor szembesültem ezzel, mikor nagy nehezen, hullafáradtan kiértem négyre. Megtudtam, hogy fél öt helyett hatkor jön ki a banda, no sebaj, addig felébredek valahogy. Ez úgy nézett ki, hogy vettem egyből két korsó sört magamnak a press area-nál, és bevágtam magamat az egyik középső asztalra, majd elkezdtem bámulni a két cipőmet fél órán át, közben pedig néha ittam. A transzból egy külkeres évfolyamtársam rángatott ki, akiről megtudtam, hogy jött a Gurura fotózni, mert rajongó, de egyébként nem dolgozik senkinek, csak valakinek a valakije, és ezért lehet itt. Értjük.
A koncert teljesen rendben van, csak kicsit rövid. Alig ötvenöt perc, de nem baj, mellettem ugrált végig a Sub Bass Monster, meg az Animal Cannibals egyik tagja. Sub Bass egyébként úgy néz ki az életben, mint egy csicska. Hátul találkozom főszerkemmel, aki bemutat az est.hu zenei főszerkesztőjének. Szimpatikus ember, bár be van lassulva kissé. Szerintem ő sem aludt sokat az előző két napban. Végül eltűnnek Scissor Sisters-t interjúvolni, én meg ott maradok valami amerikai lapnak dolgozó lengyel csajjal, ugyanis new yorki testvéreink nem sok időt hagytak az interjúra, így párokban kell dolgozni. Mint később kiderült, én kaptam az egyetlen külföldi munkatársat. Hálás vagyok miatta, mert legalább nem kellett valami sznob, magyar fasz mellett kellemetlenkedni, és cigánykodni, hogy az öt-öt kérdésből mit kérdezel te, és mit én, majd ebből ki, mit írhat le. Ez ugyanis így működik kérem. Szóval szerencsém volt.
A Party Arénában drum and bass est van, nem megyek rá. Kit izgat az a sok tarisznyás, szerencsétlen tizenötéves barom, akik csak azért hallgatják ezt a zenét, hogy kiváljanak a mainstreamből, és kicsit undergroundak, másak, egy szinttel jobbak legyenek a korosztályuk többi tagjánál. Mondjuk a Future Prophecies-t megnéztem volna, de amilyen szerencsém volt, hétfő hajnalban találkoztam velük. Ez azonban egy másik történet lesz majd.
Most, hogy rengeteg szabadidőm lett hirtelen, több tervem is van. Egyrészt ugye már csak két és fél hét van a suliig, így nem árt majd a minimális spanyoltudásomat feleleveníteni. Másrészt elkapott megint a pollenallergia, ez ilyenkor mindig legalább másfél hónap, szóval jövő héten mehetek be a gyógyszereimért. Amúgy meg átolvastam a szigetes posztjaimat, és úgy döntöttem, hogy átdolgozom, kibővítem őket. Két nappal meg is vagyok, majd jön szépen a többi is:
Szerda
Az első napon az ember mindig friss és kipihent. Ráadásul az időjárás is kedvező volt, végre eltakarodott a negyven fok, és tulajdonképpen éjjel is egész tűrhető volt a hőmérséklet, habár egy-két nap azért vittem magammal egy pulóvert, mert elfért a táskámban, és akkor már miért ne. Visszatérve azonban a szerdára, az első emlékem a bejutás után az volt, hogy rögtön a Franz Ferdinand mellett találtam magamat, akik a press area előtti Coca Cola sátorban adtak interjút a médiának, majd dedikálták a rajongók cédéit. Én nem vagyok Franz Ferdinand rajongó, habár a britpop nekem egy olyan dolog, hogy meghallgatom, csak legyen benne elképzelés és mondanivaló. Nem tudom megmondani mennyien szeretik a bandát itthon, de alig jött oda pár tizenéves-huszonéves lány aláiratni a dolgait. Vagy csak egyszerűen ezt sem veszik, mint megannyi mást.
A délután számomra üresen telt, de ez érthető, hiszen alapvetően a Party Aréna és a Meduza dolgai miatt voltam kint. Idén a Party Aréna műsora rendkívül korrekt volt, egy-két nap kivételével végig olyan előadók játszottak, akik megérdemlik, hogy egyszerre hat-nyolcezer ember ugráljon a szettjeikre. Az unalmas órákat az afro-latin negyedben próbáltam eltölteni néger dobosok közt, időközben pedig legurult mindig egy-egy korsó sör, így végül estére igencsak berúgtam. Nem kellett volna. Itt valószínűleg kiesett némi idő, ugyanis a partisátorba csak valamikor éjfél előtt estem be, amikor tízre beszéltük meg az ottani emberekkel. Nem is volt egyszerű a bejutás a fehér karszalag nélkül, de végül az ötödik szekus kiráncigálta nekem az egyik szervezőt, aki megnyitotta előttem az utat a kivetítők mögé.
Majdnem elfelejtem leírni a programot: clubhouse volt terítéken, a hazai dj-k mellett Roger Sanchez volt a sztárvendég. Igazság szerint pont ez az a house, ami nekem valamiért mindig kimaradt az életemből, és Sanchez sem akkora ember számomra, hogy földbe gyökerezzen a lábam, amikor megláttam jönni befele a hátsó füves részen. Mindenesetre van imidzse neki, ezt elismerem, és annak ellenére, hogy az Another Chance óta gyakorlatilag semmit nem hallottam tőle, még engem is le tudott nyűgözni. A fotósok szerint keményebb dolgokat játszott a szokásosnál, de ahogy elnéztem, ez senkit nem zavart.
A Meduzában eközben Al-Haca tevékenykedett. Gőzöm nincs ki ez a csávó, de februárban láttam a nyitó Faculty-partin, amin egyébként rajtam kívül még körülbelül harminc ember volt, és hatalmas csődnek bizonyult az egész. Al-Haca zenéjét a műértő részeg partizókon kívül (tehát rajtam kívül) igazság szerint csak egy rendkívül sznob társaság tudja értékelni, akik azt vallják, hogy a dubstep ma a legundergroundabb zene, és milyen kemény, hogy az országban a két tucat követőn kívül senki nem hallgatja ezt. Nos, én nem igazán tudom, hogy mi az a dubstep, de februárban is azt mondtam, hogy ez overhauled rnb volt, és szerdán is erről szólt a fáma lényegében. Egyébként nekem nagyon bejön, szinte ugyanazt tolta, mint fél éve az A38-on, és ezúttal teltház előtt. Nem tudom mit írhatnék még a szerdáról, tisztában voltam vele, hogy ez lesz az egyik legérdektelenebb nap számomra, de még így is teljesen jól éreztem magam.
Csütörtök
Ez egy érdekesebb nap volt. Szerencsére már vagyok annyira veterán a partiéletben, hogy egy berúgást nyom nélkül elviselek másnap, így ez nem látszott rajtam. Ellenben idegesített főszerkesztőm sms-e délután háromkor, miszerint a terroristák nem bírtak a seggükön ülni, és elmarad szinte minden, beleértve az esti Layo & Bushwacka! fellépést is, amit mondhatni a legjobban vártam. Mindenesetre indulás előtt beraktam a tatyóba az All Night Longot.
A Layo & Bushwacka! olyan nekem, mint a külkereseknek a csütörtök esti buli. Szóval szívvel-lélekkel imádom őket. A Low Life ugyan kimaradt a kezdetekből, de a Nightworks egy tízpertízes darab, és a Love Story nagyon vitte a prímet 2002-ben. Pörgött a klubokban is rendszeresen, a Eurosporton is nyomták ezerrel a reklámok alatt, és a Hybrid is elismerően nyilatkozott róla, no meg az Unklesounds mesterműre (Do Androids Dream Of Electric Beats? – Dick után szabadon) is felkerült.
Ez azonban még semmi, mert ezer másik bandát fel tudnék sorolni, akiket hasonló okokból szeretek. A Layo & Bushwacka! fanatizmusom az A38-as fellépésük után tudatosult bennem. Akkor elég jó időket éltünk, a hajó épphogy csak üzemelt három, vagy négy hónapja, szóval még egy baromira új hely volt. Én azonban már akkor imádtam, mert végre volt egy hely, ahol nem csak a nyugaton agyonimádott elektronikus zenészeket lehetett látni, hanem azokat az előadókat is, akik ennek az egész mozgalomnak a kultúra részéhez tettek sokat hozzá. Már nem is tudom kik léptek fel ott akkoriban, de ilyen Bonobo és Luke Vibert nevű alakok tutira, tehát valóban igényes volt még akkor az a hely. Ma már ezt a kijelentést nem merném megkockáztatni. Már nincsenek S.O.U.L.-partik (Sound On Ultra Loud, avagy nujazz), nem jönnek már Ninja Tune előadók sem, helyettük viszont van ez az ultraciki Fresh ER breakbeat movement, vagy mi. Az Ablak-A-Dubra Specialok viszont még mindig megvannak, szerintem az volt az utolsó élményem ott még valamikor az év elején, amikor Kevinék elhozták újra a Freerange-es arcokat.
Valamikor este fél kilenc környékén értem ki a Nagyszínpad mellé, ahol ütköztem Stoker bróval, meg még pár emberrel. Kispál ment ekkor talán, gőzöm sincs. Átmentünk a Meduzába, ahol ekkor még egészen vállalható breakbeat ment, be is indultunk rá jól. Mondjuk tízkor már az arénában voltunk, ahol Jay Cortez először tetszett, és végre hallottam a Because We Cant buliban is. Én nem tudom mit gondoltak a losteppesek, de otthoni hallgatásra használhatatlan a lemezük, buliban viszont tűrhető. Kis tánci után hátramentünk, mert kiderült, hogy Layo lesz, ugyanis nem Londonban dj-zett az előző nap, és ő így meg tudja oldani az idejövetelt. Míg várakoztunk, Naga és Beta ugrándoztatták a népet, ideális választás volt. Kevés magyar dj van, akit respektálok, de az ötös dreamteamemben ők benne vannak.
Layo meg a legkorrektebb külföldi dj, akivel valaha találkoztam. Ráadásul emlékezett rám a telefonos interjú után, dedikálta az All Night Longomat, majd odaadta a Feels Closert azzal a komenttel, hogy nekem hozta. Haláli ez a pali. A zenéje is nagyon ott volt, és a végén még a Falling Upot is felrakta Stoker nagy örömére.
Hullafáradtan ébredek délután. Kapok egy sms-t, hogy a Prodigy csak a tv-nek ad interjút, így nem kell kimennem délután, sőt. Ennek apropójából úgy döntök, hogy a Prodigyre sem megyek ki, mert úgyis hakni lesz, és utólag kiderült, hogy az is volt, a bunkó tömegről nem is beszélve. Szóval, kiértem féltizenkettőre. Éjfél körül összefutottam Salvorékkal, kicsit lógtunk erre-arra, majd egytől jött Mylo, aki a Sziget legnagyobb élményével ajándékozott meg. Nyomott mindent: electropunkot, technót, bigbeatet, rockot, gaydiscót stb. Ment a Hey Boy Hey Girl a Chemical Brothers-től, a Right Here, Right Now Fatboy Slimtől, a Kiss-től a Crazy Crazy Nights, Madonnának az abbás feldolgozása, a a Timo Mass-os Doom’s Night remix Azzido Da Bass-től, és sorolhatnám a végtelenségig.
Összeraktam egy listát a Party Arénáról, így értékeltem idén:
1. Mylo
2. Layo
3. Roger Sanchez
4. Marcus James & Hernan Cattaneo
5. Carl Craig
6. Anthony Rother & Tiefschwarz
A Future Prophecies & John B & DJ Stormon nem voltam.
5. nap
Ma csak késő este megyek ki, ez az egyetlen ilyen napom. Körülbelül tizenegyre érek ki a press areába, ahol főszerkemre várok, hogy odaadja a gépét, hogy le tudjam fotózni a Cattaneót. Miközben ülök a sörömmel, leül mellém egy hatvan körüli öreglány, és megkérdezi, hogy egyedül vagyok-e kint, mire én igennel felelek. Erre a következő kérdése, hogy jól érzem-e magam, és akarok-e beszélgetni. Mi a fasz bazmeg, ennyire kész fejem van?
Végül dumálunk fél órát, elmagyarázom neki, hogy minden nap hajnalig dekkolok, és baromira fáradt vagyok. Ja, egyébként kiderült, hogy valami hetilapnak a főszerkesztője volt, a címére a fene se emlékszik már. Közben megjön imádott főszerkem, a gépet nem tudja odaadni, sebaj. Egy értéktárggyal kevesebbre kell figyelnem legalább.
A buli frenetikus, ugye. Progresszív house, szóval tényleg ott van mindenki, aki számít, a backstage-ben moccanni sem lehet. Igazából elég rosszul jönnek ki nekem ezek a partik, és hiába noszogat az egyik fotós ismerősöm, hogy próbáljak jófejkedni, meg ismerkedni, de nekem ez hajnali háromkor nem megy, miután már előzőleg egész délután dolgoztam, és cikkeket adtam le. Nem arról van szó, hogy rosszul érezném magam a backstage-ben, de én ilyenkor már akkor érzem magam a legjobban, ha leülök valahol a pult mellett, és nem szól hozzám senki. És zavar-e, hogy emiatt mindenki kívülállónak néz? Kurvára nem, mert az is vagyok.
Cattaneo gépe meg késik, istennek hála, csak valamikor négykor áll be a pultba, és fél hatig tolja. Ekkor közli, hogy muszáj tovább indulnia fene se tudja hova. Elintézik nekem az interjút (thx), gyorsan beugrok a kocsiba, a hotelig meg sem állunk. Pont akkor fejezzük be a beszélgetést, amikor nyitja az ajtót a londíner, úgyhogy én hatkor elindultam haza, és fél nyolc körül be is zuhantam az ágyamba.
6. nap
Kemény volt ez a nap is. Aludtam négy órát, majd elkezdtem készülni az Orbra és a Tiefschwarzra. Kettőkor elindultam, kiértem fél négyre. Ötkor behúztam a Wan 2 sátorba, megcsináltam az interjút az Orbos srácokkal, haláli fejek voltak. Ezután lógtam az egyik fotóssal, majd összefutottam Salvorékkal, és velük ökörködtem este tízig. Iszonyatosan bekúrtak már kilenckor, jó nekik, hogy még mindig élvezik a Szigetet. Igaz, nekik csak a második napjuk volt, nem a hatodik.
A The Orb koncert kurvajó volt, a partisátorban meg megint fél ötig vártam. De legalább meglett ez is.
Fél kilencre értem ki. Találkoztam Szandival és Hitch-csel, Sasival és haverjával, majd Baluval is. Végül Szandiékkal bementünk a tömegbe, és vártuk a Radioheadet. Rengetegen voltunk, és mindenki mászkált valamiért, de végül csak találtunk egy stabilnak nevezhető pozíciót. A koncert közben elénk vágtak az égből egy csajt, ment a kurva nagy lökdösődés, és a környezetünkben egy magyar sem volt, de a zene kárpótolt. Megvolt a kétharmad rock zene, egyharmad elektronikus zene arány, egyedül az Idioteque nem tetszett, az albumos változata sokkal jobb, de ennyi baj legyen. Száztizenöt percet nyomtak le, ami eddig a leghosszabb koncert idén a Nagyszínpadon, tehát egy szavam sem lehet.
Éjfél előtt fél órával értem a partisátorba, ahol Igor D’ourden pakolt, vagy ki. Annyit tudok, hogy feltette a Rejt, majd a Falling Upot egymás után, szóval elég fasza volt a hangulat, mindenki sikítozott. Fél egyre megjött Carl Craig, ekkor közölték, hogy csak a fellépés után csinálhatjuk meg az interjút. Ennek nem örültem, mert nem csaphattam szét magam, végig feszülten hallgattam a zenéjét. Időközben beesett színjózanul(!) Beta is, beszélgettünk két-három percet. Mesélte, hogy jött nézni a “mestert”, neki ugyanis ő az élete hőse.
A szett pedig, nos. Nem tudom. Biztos bennem volt még a Radiohead koncert, meg az ital hiánya, de nem éreztem olyan erősnek a cuccot. Mondjuk háromkor lement újra a Falling Up, és alapvetően nem volt rossz a zene, de nem éreztem azt, hogy Craigen kívül ezt más ne tudta volna megcsinálni. Ezt alátámasztották a fotós ismerőseim is, tízes skálán hat pontra értékeltük a munkáját. Utána jött Felipe, aki már tényleg kemény technót tolt, és erre nagyon beindult a tömeg.
Craiggel az interjút végül a hotel felé haladva a luxusautójában csináltam meg. A pali iszonyatosan el volt fáradva, szerintem be is volt drogozva keményen. Sablonosak voltak a válaszai, éreztem, hogy ez lesz, ha csak a fellépés után beszélgethetek vele. Mesélte, hogy csütörtökön még Amerikában, pénteken meg Németországban lépett fel, állítólag aludt hat órát az elmúlt három napban.
Végül főszerkemmel mentem haza egy jódarabig, a Blahán köszöntünk el egymástól fél ötkor, én meg hullafáradtan, és egyedül utaztam még majdnem negyven percet a szakadó esőben. Szar volt.
Most, hogy előttem van leírva az egész, büszkén jelentem ki, hogy a Guru’s Jazzmatazz-zel készített beszélgetés életem eddigi legjobb interjúja. Kimondhatatlanul boldog vagyok.
2. nap
Iszonyatosan szétesve ébredtem, a szerda rengeteget levett belőlem. Ma este Layo & Bushwacka!, az egyetlen nap, amikor nincsen semmi dolgom, úgyhogy lightosan készülődtem otthon, amikor jött a para. Terroristák ugye. Nem lesz Coldcut, nem lesz Layo & Bushwacka!. Mindenesetre induláskor betettem az All Night Longot a tatyómba, hátha mégis itt lesznek.
Fél 9-re értem ki a Nagyszínpadhoz, ahol találkoztam Stokerrel, Katával, Tündivel, Sasival, meg pár emberrel még. Megy a Kispál, megyünk mi is, el. A Medúzában elég jól beindultunk a breakbeatre, de tízkor átballagtunk a partisátorba, elvégre ezért jöttünk. Ekkor megtudom, hogy Layo jön, iszonyatosan boldog leszek. Jay Cortez kezdett, majd jött Naga vs. Beta, mi meg már kész voltunk. Végül fél kettőre beállít Layo. Mielőtt felmenne a pultba pakolni, jól elkapom, megkérdezem emlékszik-e rám. Emlékszik. Teljesen kész vagyok, dedikálja az All Night Longomat, és odaadja az új albumukat, és azt is aláírja. Amit meg a pultban művelt… a Falling Upnál mondtam azt, hogy kész. Negyed hétre értem haza.
3. nap
Egykor kelek, mindenem fáj. Főszerkesztőm hív, hogy mivel se Gomez, se Coldcut, ezért változás van. Például a Guru’s Jazzmatazz fél öt helyett hatkor kezd. Ennek baromira örülök, habár ugyanúgy kint kellett lennem fél ötre, de legalább kicsit rendbe szedhettem magam. A koncert fantasztikus, nekem nagyon tetszett. Fél órával később megcsináltam velük az interjút is, majd hazajöttem. Hatalmasat fogok aludni. Holnap Radiohead és Carl Craig, masszív lesz.
Holnaptól kezdetét veszi az őrület, én is kint leszek egész héten. Azért megpróbálok majd valahogy néha gépközelbe kerülni, és leírni, hogy mit láttam, hallottam, csináltam. Az idei Sziget nagyon jónak néz ki, több elektronikus zene lesz, mint valaha, és az előadók is végre fesztiválhoz méltóak. Még nem teljesen tudom a holnapi napom, mert elvileg fel kell vennem valamikor a press pass-omat, meg az isten tudja még mit. Este 22-től a Medúzában Marcel & Sena live act van, amit Al-Haca követ majd. Aki már olvasott a blogspoton is, az bizonyára emlékszik arra a bejegyzésemre, amiben írtam, hogy Al-Haca februári, A38-as fellépése volt az év bulija eddig számomra. Eközben a partisátorban Roger Sanchez pörget, szerintem benézek rá is.
Aki szintén kint lesz, az nyugodtan hívjon, egy sörre bármikor rá fogok érni.
