You are currently browsing the category archive for the 'pc játékok' category.
Válságban a magyar játékfejlesztés?
Az ilyen cikkek egyszerre megmosolyogtatóak és elszomorítóak. Emlékszem még az évtized elejére, amikor az összes magyar játékfejlesztő cég annyira fel volt magával, hogy velünk – online lapokkal – szóba sem álltak, az akkoriban (és mindmáig?) létező két (három) hazai játékújság pedig nagyobbnál nagyobb hazugságokkal adta tudtunkra, hogy ezek a magyar fejlesztések mennyire jók. Nos, az elmúlt tíz év áttekintésével, és egy ilyen cikkben manifesztálódott összegzéssel láthatjuk, hogy mennyire voltak jók.
De tegyük csak félre a világgazdasági válságot és a játékipar gonosz mammutcégeit, megmondom én, hogy mi tette tönkre ezeket a fejlesztőcsapatokat: a felháborító belterjesség, a rossz kommunikáció, az érdekgazdákból álló környezet teljes mértékben való ignorálása, a technológiai fejlődésekből adódó alkalmazkodásnak való hátat fordítás (nagyjából 2006 elején jöttek rá arra itthon ezek a brigádok, hogy az internetes közösséggel foglalkozni kell), és végül, de nem utolsósorban az, hogy mindannyian eladták a lelküket valami külföldi óriásnak, aki, mint egy stratégiai játékban a természeti kincsek készleteit, úgy merítette ki a fejlesztőket, majd lépett tovább szó nélkül.
Pár embert sajnálok az iparágból, de alapvetően az a véleményem, hogy a többség megérdemelte ezt a sorsot magának.
Csütörtökön kilométeres hosszúságban akartam fröcsögni, aztán lenyugodtam, mert tudtam, hogy úgyis megteszik helyettem mások. Csak a lényeget mondom el: felháborítóan szar filmet csináltak a Max Payne-ből, abból a játékból, ami ordított egy überfasza adaptációért, és tulajdonképpen nem is kellett volna mást csinálni, mint egy-az-egyben átemelni a jó dialógusokat és karaktereket. Ehhez képest a történet csak nagy vonalakban egyezik meg a játékéval, a szereplők pedig meg vannak erőszakolva, ráadásul vannak köztük olyanok is, akik fel sem tűnnek a Remedy 2001-es remekművében. Mark Wahlberg sem menti meg ezt a rettenetet, pedig miatta vártam én nagyon ezt az alkotást, de őszintén szólva nem tudom, mi van vele. Amióta Oscarra jelölték a Departedben, egyszerűen nincs jó alakítása, arról nem is beszélve, hogy 2008 két legszarabb filmjében ő a főszereplő.
Szavak nélkül vagyok, csütörtökön legszívesebben zokogtam volna barátnőm oldalába temetkezve a moziban, de ott volt velünk az öccse is, ezért megembereltem magamat. Ez tényleg nagyon fájt.
Van egy nagyon érdekes hír a HardWireden, ami arról számol be, hogy az egyik világelső játékportált (GameSpot) egyre több újságíró hagyja el, mivel külső érdekeltségek manipulálni akarják a leközlendő tartalmat. Kérdezem én: és? Eddig ez nem így volt?
Nem akarok nagy igazságokat leosztani, mert lassan másfél éve közöm sincs a játékokról való újságíráshoz, de hat évet lehúztam kis hobbisite-októl kezdve egészen egy nagy magazinig, és rengeteg mindent láttam, hallottam, arról nem beszélve, hogy több mint ötven interjút készítettem külföldi fejlesztőkkel, és találkoztam is néhányukkal. Az alapvető probléma az, hogy egy szoftverről írni a legnagyobb kamu a világon. A meghatározó nyomtatott és online lapoknál előre le van fixálva, hogy ki, mit ír és milyen értékelést kap a delikvens, az olvasók java pedig az elmúlt tíz évben olyan agymosáson ment keresztül, hogy már rég nem tudja eldönteni, hogy mi a jó és a rossz játék közt a különbség, hiszen mindig megmondják helyettük mások. S akkor most ugye leírhatnék alátámasztásképp egy csomó történetet, amit elsőkézből tudok, de nem teszem, mert soha nem ártottak nekem azok az emberek, akik ezeknek a főszereplői lennének. Azt pedig inkább meg sem említem, hogy olvasói és munkatársi részről mennyi támadás ért engem a HC.Gamernél eltöltött négy évem alatt csak azért, mert őszintén le mertem írni a véleményemet az általam tesztelt játékokról. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az idő sokkal több esetben igazolt engem, mint őket.
Játékokról írni szar hivatás. Elsősorban a kiadók miatt, de egy ideje már a “szakértők” miatt is. Nagyon kevés olyan csapat van, aki ezt igazán professzionális szinten űzi (egy jó példa: Escapist Magazine – bár most már jó fél éve nem olvastam őket se), a többiek – és ide most beletartozik a külföldiek nagy része mellett a magyarok 99,9%-a is – csak azt írják le, amit mások mondanak, amit a közvélemény diktál. Sokáig bűntudatom volt amiatt, hogy már nem csináljuk a HC.Gamert tovább, és sokáig talán hiányzott is az egész, de utólag inkább úgy tekintek vissza az eseményekre, hogy tisztességesen, emelt fővel vonultunk le a színtérről az utolsó olyan pillanatban, amikor még nem volt ciki ez a hivatás. Az meg egy másik kérdés, hogy teljesen más okokból kifolyólag, de legalább az időzítés hibátlan volt.
Sziasztok, hosszú bejegyzés következik.
Annyi minden van velem, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Indíthatnék azzal, hogy boldogtalan vagyok és szeretethiányom van, de a közeli ismerőseimet már több mint egy hete ezzel a szarral traktálom, ezért titeket megkíméllek most. Mondok inkább rosszabbat!
Szóval, nekem nagyon szarok a fogaim. Hiába mosom őket rendesen naponta háromszor, kétévente biztos kell tömni egy-kettőt. Most is a szokásos gonddal mentem el a dokimhoz (fáj), erre kiderült, hogy nagyobb a baj, mint hittem. Azt még túléltem, amikor közölte, hogy négy lyukas fogam van, de az már betett, hogy egy ötödiket gyökérkezelni kell, és a négy bölcsességfogamat ki kell venni. Már második hete arról szólnak a péntekeim, hogy beülök a székbe, úgy agyonérzéstelenítek, hogy még éjfélkor is zsibbadt az arcom, és kómás vagyok. Szerdán megyek gyökérkezelésre.
Újabban nincs kedvem olvasni. Egyszerűen nem megy. Nem visz rá a lélek, vagy mi. Pedig most van vagy hat izgalmas könyv a polcomon, és szeretnék rendelni még legalább kétszer ennyit, de elgondolkodtam azon, hogy szükséges-e, ugyanis már két hete nem nyitottam ki semmit. Valamiért elkerüljük egymást újabban. Viszont – vagy éppen ezért – újra elkezdtem játszani. Na nem nagy tételben, mert arra nem lenne időm. Nagy örömömre azonban végigvittem az Alice-t. Régen sose sikerült, mert vagy kevés ideig kaptam kölcsön a játékot, vagy az xp-n nem futott (professionalen nem fut!), de most minden klappolt (éreztem én nyáron, hogy elég lesz a home edition, azon megy a játék). Nagyon tetszett. Ötletes, változatos, elborult! Volt ugyan a vége felé pár pálya, ami már nagyon hentközéppontú volt, de olyan fejtörők és ügyességi részek vannak végig a programban, hogy egy-két év múlva tuti előveszem újra. A két ünnep közt a Broken Sword 1 és a Gabriel Knight 3 közt szemezek, valamelyikkel jó lenne elütni az estéket.
Suli. Na ez ám a nem semmi. Még mindig két házidolgozattal el kell készülnöm 17-éig, e mellett három zárthelyim lesz. 17 és 22 közt négy vizsga, majd január 2 és 23 közt további nyolc (lesz január 2-án és 3-án is vizsgám geciii!) Szar ügy, de már most azt latolgatom, hogy mi az, amit csak márciusban fogok teljesíteni…
Zene. Alig van időm foglalkozni vele. Csináltam öt interjút az elmúlt másfél hétben, és még kettőt fogok a jövő héten. Újdonságaim nincsenek, elvégre december van, szar se jön már ki ilyenkor. Az új Swayzakkel próbálkoztam újabban, de hiába mondja az átlagmagyar, hogy ez is olyan jó, mint a többi, nálam nem működik. Van sok jó pillanata, és nagyon művészminimal, de egyszerűen nem jó. A közepesnél egy leheletnyivel magasabban van, de koránt sem akkor kinyilatkoztatás, mint a korábbi lemezek (főleg a koraiak).
Ennyit mára. Megyek tanulni.
Hosszú pc-s múltam ellenére nem sokat írok játékokról ezen a blogon, pedig még mindig aktívan nyomogatom az egérgombokat, mégha az új dolgokkal már nem foglalkozom egy ideje (lassan egy éve). Nemrég kiderült, hogy a vasam még bírná a mai programok jórészét, de egyszerűen már nem tudnak érdekelni. Szarok, nincs bennük semmi, amit szeretni lehetne. Illetve, ha valaki tud ajánlani egy tényleg jó pc-s játékot 2007-ben, akkor az szóljön bölcsen.
A Pure Pwnage-et még Stoker mutatta nekem valamikor tavalyelőtt (vagy tavaly január körül, whatever). A lényeg körülbelül annyi, hogy van egy filmszakra járó, Kyle nevű gyerek, aki a barátját, Jeremyt filmezi, aki nagy gamer és persze a szülőhazájukban (Kanada) az egész szubkultúra jóval előrébb jár, mint itt, szóval eladható a dolog. Kötetlen megjelenési dátummal, gyakorlatilag három éve megy a show, ezalatt megéltünk a mostanival együtt 13 részt (részenként 20-40 perc, változó). Eleinte Jeremy csak az észt osztotta az egész játékbizniszről és megismerhettük a barátait, majd elkezdett a hatodik rész fele egy komolyabb történetféleség is kialakulni, de az évad végére kiderült, hogy ehhez a srácoknak nincs elég gyógyijuk. Mindenesetre leszedtem az új évad első részét, vagyis a tizenharmadikat.
Igazából szar volt nagyon, két-három havi rendszeressége miatt viszont nézhető. Ilyen időszakokban van üres 30 percem erre, és nektek is ajánlom, hogy kuriózumsága miatt szedjétek le az eddigi részeket. A mostaniban is van pár jó poén, és úgy néz ki, hogy leálltak a srácok az egyre erőltetebbé vált sztoriról, de most meg az egész olyan, mintha szaros tizennégyéves kis pöcsöknek írták volna (mondjuk ez a masszív célközönségük). Kockáknak. És bár lehet, hogy én is legalább tizenöt éve játszok már, de valahogy soha nem éreztem magam kockának. Végül ezért is hagytam ott az egész informatikus-programozós szart és mentem el kommunikációt tanulni. Kicsit sajnálom, hogy a Pure Pwnage nem a magamfajta, alkalmi, de mégis egészen tűrhető képességgel rendelkező játékosoknak szól az utóbbi időkben.
Na sebaj, ha nem is film, de online magazin formájában azért van komoly és igényes játéklap.
Oni
Folytattam a retro-túrámat, és elővettem az Onit. Nagy meglepetésemre derült ki, hogy megvan nekem ez a játék, mondanom sem kell, hogy a szekrényem mélyében leltem rá az EVM kiadásra, még a fólia is rajta volt. Soha nem játszottam vele, így még inkább izgalomba jöttem, hogy egy olyan kultprogramot próbálhatok ki, amiről hat-hét éve mindenki ódákat zengett. Mindennek a tetejébe a lelkes rajongók által még WinXP supportot is lehet találni a neten, nem úgy, mint az American McGee’s Alice-hoz, amivel sajnos nem tudok egyelőre játszani, hiába van meg szintén eredetiben.
Egy hétnyi Onizás után az eredmény, jelentem: közepes-jó. Nekem nem jön be a manga ábrázolásmód, de istennek hála anime jelenetekből csak a legvégén kapunk egyet, így nem válik a program nagyon undorítóvá. Persze a tipikus japó dialógusoktól csak úgy fröcsög az egész, de mondjuk 2000-ben még nem épült erre akkora kultusz itthon, mint ma, úgyhogy emiatt nem hordom le a sárga földi a szoftvert.
Nagy pozitívum, hogy tps-hez képest hibátlan(!) a kamerakezelése, és olyan fullos közelharci csatákat nyomhatunk le kombóstul-mindenestül (tök jó irányítással), hogy tényleg rendben van az egész. A lőfegyveres jelenetek már kevésbé jók, és idegesítő, hogy a játék felétől kb. erről szól az egész, de azért be lehet még vállalni a pusztakezes harcokat is, ha hardcore gamerek vagyunk. Egyébként viszont nem ajánlott, mert szitává lőnek minket.
A környezet mára már tipikus cyberpunk metropolisz, de régi szemmel nézve hangulatos. Kár, hogy az akkori technikai feltételek nem tették lehetővé, hogy több minden legyen egy-egy pályán. Néha üresnek éreztem a helyszíneket, amit mi sem bizonyít annál jobban, hogy sokszor percekig totálsemmi részeken kell kóvályogni és bunyózni.
Ötös skálán hangulattól függően háromésfél, vagy négy pontot adnék neki.
Hihetetlen mennyire ügyetlen vagyok az Oniban. A harmadik pályát hatodik nekifutásra sem tudom megcsinálni. Játék így még nem baszott fel az elmúlt négy évben. Elképesztő.
Nincs vizsga játék nélkül, ezúttal a 2001-es Max Payne-t pörgettem ki, sajnos kevesebb mint 9 óra alatt. Aki valamennyire benne volt a játékvilágban az évezredforduló környékén, az nyilván tudja milyen korszakalkotós jelentőséggel bírt ez a program. Nem arról van szó, hogy kurvajó lenne (mert egyáltalán nem az), de olyan lendületes, zúzda játékmenete van, hogy az ember egyszerűen minden hiba felett szemet huny, és végigtolja akár nyolcadik alkalommal is.
Pedig azért lehetett volna ezerszer jobb is a Max Payne. A huszonegyedik századi világ noir köntösbe ültetése telitalálat, de mennyire béna már, hogy a képregényben mindenki idióta pofákat vág komolytalanná téve az egészet. E mellett rettenetesen lehangoló, hogy a játék első felében lévő alvilági gengszteres feeling mennyire megváltozik a végére, ahol már dupla Ingrammal, Colt Commandóval és Jackhammerrel kell nyomni elit zsoldosok és Smith ügynökök ellen, ráadásul mindjárt ezret kell kinyírni mindkettőből. A két drogos pálya viszont rettenet jó.
Ha olyan lett volna az egész program, mint a Part I (tehát az első kilenc szint a huszonegyből), akkor valószínűleg örök klasszisként végezte volna a Max Payne, így viszont csak egy szoftver, amit alkalomadtán leporolunk, ha a sok vizsga közt annyira belassulunk, hogy már lórugásnyi adrenalinfokozó akció kell a köbön.
Ez a játék annyira leköt, hogy elfeledkeztem a szigetes naplóm írásáról is (utólag azért csak befejezem valamikor, vagy nem). És igazság szerint milyen jó, hogy nem a suli alatt kezdtem el szórakozni vele.
Az imént eljutottam az ötödik fejezet legelejére. Annyit kiderítettem, hogy hat darab van, és állítólag ez a két fejezet már kevesebb, mint a szoftver egyharmada, szóval jól haladok. A csapat a nyolcadik és kilencedik szint közt jár, a mágusom és a tolvajom már kilences szintű, míg a barbárom, paladinom és papnőm még csak nyolcas. De most már nem érdekelnek nagyon a szintek és az xp. Egyszerűen megüthetetlen vagyok, teljesen olyan, mintha god mode-ban nyomnám. Jó, nyilván sebesülök a harcok alatt, és minden ötödik szoba után muszáj pihennem egyet, de az első három fejezetben konkrétan szobánként kattintottam a rest gombra, de volt, hogy a csatákból elmenekülve az előző teremben hunytam egyet, és mentem vissza hentelni.
A negyedik fejezet picsakönnyű volt, míg a harmadikban kőkeményen szoptam a faszt órákon át. Utóbbiban egy elf tornyot kellett kipucolnom, amiben kisebb tornyok voltak gyönyörű dekorációkkal, nagyon hangulatos volt. A chapter 4-ban a törpék világát jártam be, és a vanguardokat, valamint a főszörny lychet kivéve iszonyatosan durván lecsaptam mindenkit elsőre (a vanguardokat csak azért volt nehéz, mert mérgezett nyilaik voltak, a lychet meg háromszor kellett kinyírnom).
A törpémnek van egy axe of doom, vagy valami hasonló nevű fegyvere, eszement durva. 5-14-et sebez (d10+4, ráadásul egykezes), és sebzésnél 10% az esélye, hogy bevisz egy 5d6-os tűzlabdát, ergo nagyon ritkán akár 44-et is sebezhetek egy körben, ami körülbelül egyből halálos ütés. A mágusom végre már nem tehetetlen, mint az első dungeonökben (hiába, erősödnie kellett, a játék elején tulajdonképpen életben kellett tartani, most meg egyedül lepofoztam vele három drow sorcerert), az íjász tolvajomból zseniális kardforgató lett, a papnőm ac-je -2, a paladinom meg kemény, mint a kő.
Néha picit ugyan sok a dungeon, és kicsit unalmas lesz a cucc, de alapvetően szédületes. Tuti végigjátszom a következő pár napban.
Tegnap este végtelenül untam magam, ezért úgy döntöttem, hogy nosztalgiázok egy kicsit. Feltúrtam a játékos polcomat, és beleakadtam abba az Icewind Dale + Heart of Winter pakkba, amit egy éve vettem használtan, és azóta sem tudtam belenézni. Azt tudni kell, hogy valamilyen okból kifolyólag az Icewind Dale nálam kimaradt, csak a BG-kel toltam, igaz azokkal sem végig, de majd erre is sor kerül, miután Iglocska svédből meghozza azt a pakkot, amiben az összes BG benne van (kb. 4000 forint lesz, lol).
Nade. Csináltam egy törpe fightert, egy ember paladint, egy ember papnőt, egy gnóm tolvajt, és egy elf mágust. Kibaszott jó a csapat, elsőre eljutottam a második fejezetig, egy helyen akadtam csak le három-négy harc erejéig (a 3 Verbeeg + 2 Acolyte kombó azért durva volt, de utána például elsőre levertem a Lizard király + 3 Lizard sámán + 3 Tough Lizard + 5 Lizard kompániát!). Eddig tetszik a játék, a BG-kel szemben abban különbözik, hogy nagyon harcközéppontú, de nincs ezzel bajom. Ellenben, ha meglesz szeptemberben a BG pakk, akkor gyanítom, hogy a sulinak annyi…
Újra 14 éves vagyok? Újra 14 éves vagyok.
