You are currently browsing the category archive for the 'lemezlexikon' category.
VA – Optimo Presents In Order To Edit
R&S, 2009
C+
Az elektronikus zenetörténelemben a Detroit – Chicago – New York-tengely műfaj- és stílusteremtő szerepe, valamint a londoni szerelem nyara és az acid house láz után a következő fontos helyszín és korszak egyértelműen Belgium, illetve a rave volt. Számos nagy amerikai producer hagyta ott a hazáját az 1990-es évek elején Európáért, s a legtöbbjük vagy az Északi-tenger mellé telepedett le, vagy heti rendszerességgel járt át oda Londonból, esetleg Berlinből. A belga illetőségű R&S kiadó akkoriban talán a világ legnagyobb elektronikus zenei cimkéje volt, többek közt ők jelentették meg Juan Atkins Model 500-lemezeit a térségben, és szintén hozzájuk voltak köthetőek a korai Aphex Twin megjelenések is, de még olyan – akkoriban szupersztárnak minősülő – nevekkel is foglalkoztak, mint CJ Bolland, Dave Angel, vagy a System 7 (később pedig leszerződtették a klasszikusokat is: Derrick May, Kevin Saunderson, Sven Väth, Joey Beltram stb.). Az R&S tehát iszonyúan sikeres vállalkozás volt, többszáz megjelenést termeltek ki magukból tizenakárhány évnyi fennállásuk során, és érthetetlen is, hogy a pár évvel ezelőtt még épphogy csak kibontakozó zenei recesszió hidegre tette őket. Csak 2006-ban indította be őket egy új menedzsment, de azóta is csak gyakorlatilag újrakiadásokból él tovább az R&S hírneve.
Egészen tavalyig kellett várni arra, hogy elkezdjenek huzamosabban szivárogni az új 12”-ek, ráadásul az év végén kaptunk egy új In Order To Dance-válogatást is (ez volt az egyik legnépszerűbb underground klubválogatás a kilencvenes években), vagyis lehetett érezni, hogy ismét van valami mozgolódás náluk. Ennek egy újabb eredménye egy mixlemez In Order To Edit címmel, ami lényegeben se nem új, se nem korszakalkotó, de el lehet lenni vele, ugyanis a glasgow-i Optimo (Keith McIvor és Jonnie Wilkes) állította össze a katalógusból, és az elnevezésnek megfelelve minden egyes felvételt valamennyire editált is. A művésznév mögött megbúvó duóról annyit kell tudni, hogy bizonyos körökben hatalmas reputációnak örvendenek a maguk nemében különleges és a globális felhozatalt tekintve nyugodtan szélsőségesnek is nevezhető mixlemezeikkel; legutóbb például a Domino kiadónak állítottak össze egy éjszakai chillezős-punnyadós szettet Sleepwalk címmel, amin olyan előadókat lehet találni, mint Duke Ellington, Lee Hazlewood, vagy Mulatu Astatke.
Persze ebben a mixben nincs megállás egy pillanatra sem, és tulajdonképpen kisebb-nagyobb módosításokkal elhangzik az összes nagy R&S-sláger a szigorúan nyolcvan percre kihúzott játékidőben. Vagyis hallható Joey Beltramtól az Energy Flash (erről nevezte el a híres elektronikus zenetörténeti könyvét Simon Reynolds), Aphex Twintől az Analogue Bubblebath, Jay Dee-től a Plastic Dreams és a CJ Bolland-féle Horsepower is, mellettük pedig még van Jam & Spoon, Mu-ziq, Fatal Error, Speedjack és sokan mások. Szerencsére az Optimo csak annyit nyúlt hozzá a zenékhez, hogy azok ne veszítsék el a jellegzetes múlt évtizedes hangzásukat, ezért végülis könnyedén beleképzelhetjük magunkat bármelyik földalatti partiba 1995-ben. Más kérdés persze, hogy ehhez miért volt szükség egy vadonatúj mixlemezre 2009-ben, amikor bőven sok klasszikus lett rögzítve akkoriban, arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen semmi új nincs az In Order To Editen, ráadásul csak az R&S kiadó zenéit tartalmazza. Talán, ha lenne legalább valami felépítése, íve a szettnek, akkor azt mondanám, hogy volt értelme megjelentetni egy retrospektív mixet a nosztalgikus évek lecsengése után, de azzal nem sok vizet kavar fel a kiadvány, hogy gyakorlatilag csak lemennek a számok rajta egymás után pont annyi keveréssel, hogy jól szóljon az egész, de mindennemű elgondolás nélkül.
The Black Dog – Further Vexations
Soma, 2009
B+
Sheffield legrégebbi techno alakulata, a Black Dog egy év leforgása alatt másodszor jelentkezik új albummal, és a tavalyi Radio Scarecrow-hoz hasonlóan ismét egy kiemelkedően jó munkával álltak elő. A brit iparváros tér-idő utazói ezúttal kevésbé forradalmi, ám annál kiválóbb témákat írtak a Further Vexations című albumukra, aminek így akkora zenetörténeti jelentősége nincs, mint az elődnek, de az év legjobb technolemezei közt már most biztos a helye.
A Black Dog kudarcokkal teli, alkotói válságokkal tűzdelt történetét ismerjük már, de azóta úgy tűnik, hogy a dolgok gyökeres fordulatot vettek. Ken Downie-ék tavalyi lemeze, a Radio Scarecrow szinte minden jelentős techno toplista élén végzett (ráadásul a DJ Mag szerkesztői az év albumának választották), és jelenleg mást sem hallani, csak hogy a Black Dog állandóan turnézik, a tagok pedig – de legfőképp Downie – mindenütt beszédtéma tárgya lettek. Régóta kijáró elismeréseket zsebel be most ezzel az alakulat, méghozzá teljes joggal: a Radio Scarecrow még a megjelenése után egy évvel is egy friss és lenyűgöző kiadvány. Az elmúlt pár év egyik leginnovatívabb és a maga tizenhét számával az egyik leggrandiózusabb techno lemeze mesterien keresztezte az idm-et a dubsteppel, miközben egy olyan letisztult, sötét és kozmikus techno hangzással rendelkezett, amilyet azóta sem hallani sehol máshol. Ennek ismeretében pedig érthető, hogy idén februárban miért váltott ki akkora visszhangott a bejelentés, hogy tavasszal újabb Black Dog album érkezik, az előzőt alig egy évvel követően.
Természetesen megkérdőjelezhető, hogy a Further Vexations mennyire új album, hiszen a címe és a számok elnevezése is erős utalásokat tesznek arra, hogy csupán a Radio Scarecrow kiegészítéséről van szó, de már az első hallgatás, vagy a briliáns felépítésű, három részre bontott Northern Electronic Soul opusz után egyértelmű, hogy nem ez a helyzet. Nem gyenge b-side-okat, vagy félkész ötleteket tartalmaz a lemez: bár az a fajta innováció ugyan valóban hiányzik róla, amit tavaly hallottunk, de ettől még nagyon erős, és bővelkedik jó számokban. Alapvetően más a koncepció is, ugyanis míg a Radio Scarecrow főként az újdonságával sokkolt, addig a Further Vexations a kilencvenes évek klasszikusait idézi meg, és sokszor csak a letisztult hangzása árulja el, hogy nem egy tizenötéves lemez forog a lejátszóban – noha a 0093 tudományos-fantasztikus technója azért olykor elég meggyőző tud lenni.
Annyiban viszont mindenképp hasonlít a Further Vexations a Radio Scarecrow-ra, hogy elképesztően gyönyörű ambient témák lengik körbe az ütemeket. Ennek köszönhetően rendkívül hipnotikus hangulata van: távoli, hideg galaxisokba repíti a hallgatót, ahonnan az utolsó szám után sincs visszatérés, de őszintén szólva, akar valaki egy ilyen utazásból hazajönni alig egy óra után? Ismeretlen bolygók csodálatosan bonyolult, de mostanra elhagyatott városaiban kutat idegen civilizációk után egyre elkeseredettebben a Black Dog, ami valahol megmagyarázza a kiadvány baljós címét, és hozzáfűz egy aprócska kommentet a technóhoz is. Hiába fejlődik ugyanis a stílus és tanul meg egyre idegenebb nyelveken kommunikálni, az utópisztikus álmok és a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel mindinkább egyre távolibb dolgoknak tűnnek. S talán ebbe Downie-ék az album végére valamennyire bele is törődnek: a zárás előtti Later Vexations minden gyönyörűsége ellenére is csak egy végtelenül lemondó hangulatú, szomorú felvétel, amiből hiányzik az az elhivatottság, az a tűz, ami a Black Dog elmúlt két évtizedét jellemzi.
Mindazonáltal ez nem von le a Further Vexations értékéből semmit, ugyanis tipikusan azzal a fajta lemezzel van dolgunk, ami csak a jót vette át az elmúlt évtizedek sci-fi utánaérzésű technóiból. S amilyen lehengerlő volt hallani Downie-ék legmerészebb elképzeléseit életre kelni a Radio Scarecrowon, ugyanolyan lenyűgöző tud lenni az is, ahogyan a szerzők korlátokat nem ismerve vándorolnak a táncközelibb idm és a techno ritmusképletei közt (You Are Only SQL, Skin Clock), miközben a korai Autechre-re emlékeztető ambientes szimfóniák tényleg olyanok, mintha az emberiség jövőjéről mesélnének különféle, hol baljós (We Are Haunted), hol gyönyörű történeteket (Northern Electronic Soul [Part 3]). Kevesen tettek annyi újat a technóhoz az elmúlt pár évben, mint a Black Dog, s az a legjobb az egészben, hogy még mindig érezni, hogy nem adtak ki magukból mindent.
Maximo Park – Quicken The Heart
Warp, 2009
B+
Ha brit indie rockról van szó, akkor valószínűleg a Franz Ferdinand, vagy az Arctic Monkeys ugrik be mindenkinek elsőként, és ha további zenekarokat kell felsorolni, csak akkor gondolunk többek közt a Maximo Parkra, ami valóban nem az egyik legismertebb indie rock formáció, de számomra a zenéjük mégis a legkedvesebb. Engem az fogott meg bennük, hogy van egy, ha kiemelkedően tehetségesnek nem is nevezhető, de mindenképpen karakteres énekesük – Paul Smith –, akinek a dalszövegíró képességei messze túlmutatnak a legtöbb ilyen zenekaron, és neki köszönhetően, ha valaki lejátszana nekem száz indie rock felvételt, bármikor fel tudnám ismerni az egyetlen Maximo Parkot közülük.
Harmadik lemezük, a Quicken The Heart megint nem bíz a véletlenre semmit: nincsen semmiféle régi receptet követő taktika, a banda ugyanúgy beújított most is, mint két évvel ezelőtt az Our Earthly Pleasures-szel. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem lett szakmai siker az az album, míg mondjuk az Arctic Monkeys Your Favorite Worst Nightmare-je igen, és arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert az Our Earthly Pleasures-ön nem volt kohézió. Hiába állta meg a helyét mindegyik felvétel külön-külön, nem sok közük volt egymáshoz, míg Turnerék dalainak igen. Most ez a hiba is ki lett küszöbölve, a Quicken The Heart ugyanolyan erős teljes valójában, mint részeiben.
A korábbi, fiatal és nyers, egyértelmű és lényegretörő megoldások helyett egy érett bandát hallunk, aki megválogatja a sorait és, hogy mikor akar slágeresen hangzani. Az első pár szám meglepő módon nem túl lenyűgöző, vagy mondjuk ki: egyszerűen bugyuták (a kislemezen megjelenő The Kids Are Sick Again is csak a refrénjével tudott megragadni), a tizedik perc után viszont gyökeres fordulat következik, és csak jobb és jobb zenék követik egymást. Kevésbé energikusak a dalok, inkább légies, éteri vonalon mozognak: a Calm a Books For Boxes itteni megfelelője, a gitárjátéka egyszerűen gyönyörű. Smith hol kápráztató leírásokkal, hol koszos egyszerűséggel énekel (utóbbira jó példa a Lets Get Clinical, előbbire pedig a Questing, Not Coasting), miközben egyre több szintetizátort hallani. Nyilván van, akinek ez pont nem tetszik, és inkább hallana több gitárt, de engem megvettek vele: egyrészt a Maximo Park másodszor is meg tudott újulni, másrészt pedig írtak egy olyan lemezt, amin már felnőttként zenélnek – és biztos zavaros ilyet mondani, de az utolsó hat-nyolc szám már inkább egy amerikai banda produkciójának tűnik, semmint egy angolénak.
Maximo Park – The Kids Are Sick Again
Kevésbé slágeres, jobban odafigyelős a Quicken The Heart, érettebb sorokkal, és annak pláne örülök, hogy Smith hangja végre elkülönül a zenétől. Nem nyomják el a gitárok teljesen, mint ahogy régen sokszor tették. Persze ezzel lehet, hogy a koncerteken csak jobban kijön majd, hogy esetleg nem jó énekes, de a hangja egyediséggel ruházza fel a Maximo Parkot, és ezért jobban szerethetőek bármelyik más kortárs zenekarnál.
Daddy G – DJ Kicks
Sokadik gondolkodás után is meglepő, hogy a korai triphopot megtestesítő Bristol sound alkotóközössége az elmúlt húsz évben gyakorlatilag egy emlékezetes DJ mixet nem tudott összeállítani Daddy G korszakalkotó DJ Kicks-én kívül. Pedig megtehették volna: a zenészek legtöbbje elboldogult a lemezjátszókkal, maga Daddy G a Wild Bunch DJ kollektíva tagja volt az 1980-as évek közepén, míg meg nem alapították a Massive Attack-et. Hatalmas űrt tölt be tehát ez a kiadvány, ami a szóban forgó stíluson kívül felvonultatja a gettók és veszélyes munkásnegyedek örökségét, avagy a reggae-t és a dubot is.
Ennek megfelelően – Daddy G szavaival élve – stone cold classic reggae dalok (pl.: Willie Williams – Armagideon Time; Meters – Just Kissed My Baby), fergetegesen jó dubplate-ek, a Massive Attack kevésbé ismert gyöngyszemei és az azon is túlmutató elektronika a mix tartalma, miközben egy-egy baráti biccentés erejéig hallhatjuk Tricky egyik klasszikusát és a Melaaz Non Non Nonját, ami talán az egyik legméltatlanabbul elfeledett örökzöldje a triphopnak (eredetileg Dawn Penn szintén 1994-es No No No című reggae zenéjének a változata).
Alapvetően azért kiemelkedő ez a kiadvány, mert nem az egyértelmű, megkerülhetetlen témákat vonultatja fel, de közben mégis úgy szól, mintha azokat hallanánk. Daddy G kiváló lemezlovas, és szédületes, hogy a végén már Leftfieldet és Aretha Franklin alapművének a chicago house változatát rakja, majd egy olyan Paul Oakenfold remixszel zár, ami vélhetően meglepné a sztár rajongóit. Közben meg ott vannak az elkallódott Massive Attack finomságok is: két remix, amik közül a Nusrat Fateh Ali Khan Must Must átirata emberünk szerint a banda legjobb újrára lett, amit valaha csináltak, a Karmacoma Napoli Tripje és az I Against I című Mos Def kollaboráció, amit a Blade 2-höz írtak (és a 2007-es Collecteden végül megjelent széleskörben is).
01. Intros (by Philip Levi & Tipper Irie)
02. Willie Williams – Armagideon Time – 1979
03. Sound Dimension – Rockfort Rock – 1968
04. Melaaz – Non Non Non – 1994
05. Tricky – Aftermath (Version 1) – 1993
06. Meters – Just Kissed My Baby – 1974
07. Nusrat Fateh Ali Khan – Mustt Mustt (Massive Attack Remix) – 1990
08. Les Negresses Vertes – Face A La Mer (Massive Attack Remix) – 1993
09. Massive Attack – Karma Koma (The Napoli Trip) – 1995
10. Johnny Osbourne – Budy Bye – 198x/1995
11. Badmarsh & Shri – Signs (Dubplate Mix) – 2001
12. Barrington Levy – Here I Come (Dubplate Version) – 1984
13. Foxy Brown – Oh Yeah – 2001
14. Leftfield – Inspection/Check One – 1995
15. Massive Attack And Mos Def – I Against I – 2002
16. Aretha Franklin – Rock Steady (Danny Krivit Edit) – 1971/2002
17. Massive Attack – Unfinished Sympathy (Perfecto Mix By Paul Oakenfold) – 1991
Kapcsolódó írások:
Brazil lounge és olasz pornó soundtrack – Thievery Corporation
Diszkó a nyolcvanas években – Chicken Lips
DJ Kicks mixed by Thievery Corporation
A tavasz hajnalán foglalkoztam már behatóbban kedvenc mixsorozatom egyik darabjával, és most erőt vettem magamon, hogy egy másikról is többet értekezzek két rövid bekezdésnél. Sőt, idővel szeretnék mindegyikről írni pár kimerítő gondolatot (persze, ha ilyen tempóban haladok – és ilyenben szándékozok – akkor majd talán tíz év múlva meg is leszek mindegyikkel).
Ideig-óráig kedvezményesen kapható még a washingtoni Thievery Corporation remekbeszabott mixe, amivel egyszerűen bűn nem rendelkeznie egyetlen downtempo rajongónak sem. Kétségtelen tény, hogy a lounge / nu jazz / bossa nova / downtempo / lo-fi szuperötös időszaka most már végleg lecsengett, és nyugodtan temethető, de az elmúlt tizenöt évben olyan bőséges felhozatallal látott el minket, hogy időtálló darabok természetesen jócskán akadnak. Talán a legerősebb a Thievery Corporation produkciója, amire tudatosan, vagy véletlenül, de szinte csak örökzöld számokat sikerült ráválogatnia Eric Hiltonnak és Rob Garzának. A kiadványnak azért van még meglepően nagy ereje, mert a megjelenésekor csak 1999-et írtunk, a duó még csak épphogy a második albumán dolgozott, és a félúton található Coming From The Topot exkluzív matériaként szivárogtatták ki az egy évvel később érkezett The Mirror Conspiracyről.
De persze e mellett annyi minden különlegességről – sőt, csemegéről! – kell beszélnem, hogy a Coming From The Topot nyugodtan el is felejthetjük. Szinte minden, mára nagy respekttel rendelkező kiadónak/formációnak van egy-egy korai kiadványa/szerzeménye ezen a mixen, és ezeket így összegyűjtve végighallgatni egyrészt öröm, másrészt pedig hiteles bizonyíték arra, hogy ezek a labelek és emberek miért olyan elismertek ma. A lemez Les Baxterrel indít, aki majdnem negyven évig meghatározó alakja volt a lounge-nak, majd egy compostos munka követi az A Forest Mighty Black-től. A koktélhangulat pár perc után máris megvan, egzotikus dobok, szitárok, pszichedelikus hangok és laza beatek jönnek-mennek, megállás egy pillanatra sincs. Ez tényleg egy olyan mix, amit hátradőlve, vagy fekve a legjobb élvezni.
A továbbiakban jön a DJ Cam-féle Success-nek a zseniális Thievery Corporation remixe, majd a Ninja Tune-on sokáig tündöklő Up, Bustle & Outtól egy egzotikus indiai darab, és máris az Explorationnél vagyunk, ami akkora downtempo klasszikus, hogy Infragandhiék Deck Attack-jain mind a mai napig hallani. S ekkor még épp csak elértük a szett felét, vagyis vár ránk egy Ubiquity kiadvány (Bobby Matos), egy igen korai Jazzanova szerzemény, Lazy Boy debütáló sunday bestes bakelitjének a címanyaga, egy abszolúte kivételes Death In Vegas remix és még jó pár finomság. Vagyis:
01. Les Baxter – Tropicando – 1998
02. A Forest Mighty Black – Rebirth – 1998
03. Da Lata – Beija Flor – exkluzív (1999)
04. Fun-Da-Mental / Thievery Corporation – Mother Africa Feeding Sista India / 2001 – 1993 / 1997
05. The 13th Sign – Rainbow – 1995
06. DJ Cam – Success (Thievery Corporation Remix) – 1998
07. Up, Bustle & Out – Emerald Alley – 1997
08. The Karminsky Experience Inc. – Exploration – 1997
09. Thievery Corporation – Coming From The Top – exkluzív (2000)
10. Da Lata – Ponteio (Bonus Beats) – 1998
11. Bobby Matos – Guiro Electro (Rainer Trüby Trio Mix) – 1997
12. Jazzanova – Fedime’s Flight – 1998
13. Pronoia – Janine – 1995
14. Lazyboy – Imperial – 1998
15. Rockers Hi-Fi – Transmission Central (Thievery Corporation Remix) – 1998
16. Indian Vibes – Mathar (Richard Fearless Mix) – 1998
17. Dual Tone – Reign Dub – 1998
18. Thievery Corporation It Takes A Thief / DJ Kicks – 1999
Akárhogy is nézzük, a Thievery Corporation nagyon belenyúlt a jóba, szerintem ők sem hitték még nyolc évvel ezelőtt, hogy ezek a számok egytől-egyig gyémántok lesznek mára. Szerintem még magukban sem hittek akkor, elvégre a belső borító mellé járó kisérőszöveg is csak minimálisan ír a karrierjükről, hogy mekkora samplerőrültek, mennyi zenéjük van, és mi mindent hallgatnak a brazil lounge-tól kezdve az indiai downtempón át egészen az olasz pornófilmek zenéjéig. Akkor még úgy tűnt, hogy ezeket a zenéket szétszedni, a modern kor felszereléseivel polírozni, jobban szólóvá tenni jó buli. Utólag aztán kiderült, hogy az ötlet nem túlságosan életképes, de egy tízéves intervallumban rendkívül jól működött, és ez a DJ Kicks mix az összes remekművet bemutatja. A beszerzése kifejezetten ajánlott, mindenkinek, korhatár nélkül.
Ami pedig az artworköt illeti, megszólalni sem tudok. Minimalizmus, tisztaság, rend és kényelem minden képen, a srácok pedig úriembernek öltözve pózolnak. Igazi lounge feeling.
Kapcsolódó írások:
Diszkó a nyolcvanas években – Chicken Lips
A brit gettók öröksége – Daddy G
DJ Kicks mixed by Chicken Lips
Nosztalgiázzunk egy kicsit, úgyis nagyon divatba jött újabban. Én mondjuk szerettem régebben is oldskool dolgokat hallgatni, de manapság az egész világot megmozgatja a nyolcvanas évek retrohullámja, de persze, aki nem csak elektronikus zenéket hallgat, az nyilván tudja ezt, hiszen amekkora hatással volt a múlt évtized rockjára a hetvenes évek, legalább annyira inspirálja a mostani digitális dolgokat a nyolcvanas. Ez így rendben is van, át kell néha ismételni a dolgokat: tudni kell honnan jöttünk, merre vagyunk most és hova tartunk.
Mostanában emiatt a kelleténél jóval többször pörög a lejátszómban a staffordi Chicken Lips triójának a 2003-ban kiadott DJ Kicks-e, ami sajnos anno elég gyenge fogadtatásban részesült. Természetesen érthető az oka: jóval megelőzte a korát (gondolom nem kell nagyon ecsetelni, hogy az elektronikus zene még annyira fiatal, hogy gyakorlatilag évente változik benne minden), és nem is nagyon értették az emberek (félreértés ne essék, én se), hogy mi olyan felemelő egy retrospektív mixben, aminek a gerince húszéves szerzeményekből áll. Ha a Chicken Lips ma készítette volna el ezt, akkor minden bizonnyal baromi trendi trió lenne, és sokkal jobban befutna, mint amennyire befutott közel húszéves fennállásuk során (persze azért ebben közrejátszott az is, hogy az utóbbi időkben sajnos elég rossz szerzői lemezeket adtak ki, és ekkor még finoman fogalmaztam).
Vessünk egy pillantást a borítóra:
Koszos sikátorszerűség, de lehet simán egy klub hátsó kijárata is. A lényeg azonban, hogy a képbeállításról ordít a nyolcvanas évek divata, sőt, akinek megvan a lemez, az gyönyörködhet a hátsó számlista igénytelenségén is: zöld alapon rikító piros betűk, hogy véletlenül se tudjuk elolvasni az előadókat és a címeket, a belső kísérőn pedig szintén húsz évvel ezelőtti márkák és technológiai eszközök láthatóak egy kupacba dobva. A csomagolás tehát igénytelensége ellenére jó, hiszen pont azt éri el vele, ami a hanganyag célja is: elrepíteni a hallgatót több mint húsz évvel ezelőttre. Egy olyan világba, ahol a kommunizmus még nálunk javában dúlt, másutt pedig csak épphogy jött a változás és EU sem volt még a mai formájában.
Tanulmányozzuk át ezután a számlistát (direkt odaírom a keletkezésük évszámát is):
01 Brainticket – Places Of Light – 1976
02 Karin Krog – Meaning Of Love (Herbert’s Disappearing Dub) – 2002
03 Jimmy Spicer – The Bubble Bunch (Original Jellybean 12″ Mix) – 1982
04 Colourbox – Shotgun – 1983
05 Nina Hagen – African Reggae – 1979
06 Lindström – Limitations – 2003
07 Lola – Wax The Van (Kenny’s Club Version) – 1987
08 The Congos – Congo Man (Carl Craig Mix) – 1977/2003
09 Chicken Lips – You’re Not Ready Yet – 2002
10 Gwen Guthrie – Seventh Heaven (Larry Levan Mix) – 1983
11 Paul Simpson Connection – Treat Me (Dubmental) (Pablovia Raban Remix) – 1985
12 Rhythm & Sound – Music A Fe Rule – 2003
13 Tik & Tok – Crisis – 1982
14 Warp 9 – Light Years Away (Dub) – 1983
15 Sharon Redd – Beat The Street (Instrumental) – 1982
16 Chicken Lips – Wind Ya Neck In – 2002
17 Big Two Hundred – Suckee – 2002
18 The Raincoats – Animal Rhapsody (Dennis Bovell Remix) – 1983
19 George Duke – Brazilian Love Affair – 1980
20 Wish & La-Rita Gaskin – Nice And Soft – 1981
21 Chicken Lips – Bad Skin (DJ Kicks Exclusive Track) – 2003
Láthatjuk tehát, hogy nem kamuzik a Chicken Lips, valóban – mára már lassan – huszonötéves számok adják a mixük javát, nem úgy, mint a legtöbb mai, kamuretro kiadványon. Kohéziója nincs az anyagnak túlzottan, a srácok nem az akkori, echte diszkófeelinget akarják prezentálni, hanem azt mutatják be, hogy például 1985-ben mi ment a diszkókban Európától Amerikáig. És ez talán pont így a legjobb, mert nem csak egy adott szubkultúrát mutatnak be a fiúk, hanem mindenből egy kicsit. Ennek megfelelően a mai “tucctucc” éra nincs is rajta az anyagon, csak a vége felé egyenesednek ki a beatek valamelyest, de ezt leszámítva még igen lassú, 110-120 bpm-es trekkek pörögnek rengeteg hangszerrel (főleg gitárral!), amikre kényelmesen el lehet lötyögni.
Természetesen huszonegyedik századi művelői is vannak ennek a stílusnak, és a lemezen is akad belőlük pár. Matthew Herbertet talán már nem kell bemutatnom, a 2006-os legjobb lemezek közé is besoroltam őt, de például befigyel Lindström a hatodik számon, akitől ma gyakorlatilag minden nyugatiasabb szórakozóhely elélvez, és teljesen odáig vannak a 20-30 éves hangzással bíró anyagaiért. S természetesen a Chicken Lips is képviselteti magát, de a megszokott exkluzív felvétel mellett további két munkát is felraktak. Kicsit sajnálom, hogy a Bad Skinnél nem tudtak jobbat írni, mert engem annyira nem bűvöl el (s sajnos mára abszolúte ezen a vonalon mozognak csak), de a másik két produkciójuk rendben van. Mint ahogy a számok jórésze is. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek gyengébb pillanatok (mert hát kevés kivétellel mindegyik mixlemezen vannak unalmas részek), de azért a cuccok jó kétharmada erősen többször hallgatós, bólogatós, csipőmozgatós zene.
El lehet varázsolódni ezzel a lemezzel 2007-ben. Négy éve még nem volt aktualitása, most viszont nagyon van. Éljen a Chicken Lips, éljen a DJ Kicks!
S persze van a témának egy konkrétabb megközelítése is: Playgroup alig egy évvel előttük, azaz 2002-ben készítette el a saját DJ Kicks-ét, amin több mint hetven percet foglalkozik a chicagói house kultúra eredetével. Talán egyszer azt is kivesézem majd.
Kapcsolódó írások:
Brazil lounge és olasz pornó soundtrack – Thievery Corporation
A brit gettók öröksége – Daddy G
