You are currently browsing the category archive for the 'külker' category.
Reggel olyan hideg volt a ligetben, hogy befagyott a seggem. Nem is ment olyan jól a játék sajnos.
Az egyetlen jó dolog az őszben, hogy elindultak a sorozatok: láttam az új Simpsonst, a Heroes és az Office a harmadik részénél jár már (a Heroes epizód kivételesen egész jó volt, félek hogy majd akkor fog elromlani megint az egész, amikor felpörgetik a cselekményt), megvolt az első két Californication, jövő héten pedig lesz South Park, az azutánin pedig már 30 Rock is. Ezekkel elvagyok, szerdán meg valószínűleg egyedül megyek moziba – ilyen se volt még eddig. Bruce Willis viszont Bruce Willis, meg kell nézni, na.
Az meg érdekes, hogy az utóbbi két hónapban valahogy nem akaródzik könyvet venni a kezembe. Pedig lenne mit, a Pendragonban is vár már rám pár darab, meg nyertem is egyet nemrég, de mégis. Nóri utoljára adott egy könyvet, azt forgatom esténként, de valahogy érzem, hogy még legalább egy-két hét kell majd hozzá, hogy befejezzem, noha már a felénél járok.
Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy ha nem találok munkát idén, akkor februártól valami masterképzésen kéne folytatni, mert legalább azzal is elfoglalnám magam. Hol van persze még a február, négy hónap, de azért jó halvány célként valami délibábszerűséget látni a messzi távolban. Mindazonáltal nem akarok feleslegesen szomorkodni, van miért várni a jövő hetet, talán rám mosolyog a szerencse.
Sok egyedüllét van most, az, és amint elkezdtem valamivel több posztot írni, azonnal háromszor annyian olvassátok ezt a blogot. A szenvedéseim, úgy látszik, mindenkit érdekelnek. Pont Viktorral beszélgettem a napokban arról, hogy most már az Urban Soundson is jó lenne tudni, hogy ki az a rakás ember, aki olvas minket, mert az a blog ilyen szempontból kezd minden képzeletet felülmúlni, de közben ugyanaz a három ember ír hozzászólásokat, mindenki más hallgat, mintha ott se lettek volna soha. Itt is mindig ez van, gyakorlatilag a Virág az egyetlen, akit itt megismertem, és szerencsére azóta is jóban vagyunk.
Váltottam pár szót Katával is úgy két napja. Szóba jött a Külker, meg hogy többnyire ő is mennyire egyedül érezte magát ott. Igazából nem tudom, hogy az évfolyamtársaimat kell-e okolnom a vélt felszínességük miatt (azért vélt, mert idővel azért nem egy emberről kiderült, hogy bennük is megvannak azon bizonyos csodálatos világok ezrei, amikről Gaiman írt), vagy mert én nem akartam idővel részt venni ezekben a tök átlagos dolgokról szóló, mindig tök átlagos beszélgetésekben, de tény hogy nem ott találtam meg azokat az embereket, akikkel meg tudtam beszélni a modern science fictionben lévő rejtett társadalomkritikákat, vagy egy-egy zenész mondanivalóját az új albumával. Sőt, igazából semmi mást se. Ezt pedig csak azért sajnálom, mert a szüleim által izgalmasnak lefestett “főiskolás évekből” számomra valahogy semmi nem lett: nem változtatta meg az életstílusom, nem lettem tőle más – jobb? – ember. Mindent magamnak kellett kitaposni, egyedül kellett járni az utamat rejtett ösvényeken keresztül. Utólag meg persze kiderül, hogy mindenki más ugyanígy járt a sulival, így tulajdonképpen nem értem, hogy akkor most egymást néztük le nagy kivagyokénünkben, vagy egyszerűen ez az évfolyam tényleg nem passzolt össze sehogy se. Emlékszem, hogy egyszer, azt hiszem valamelyik Allnightbreakzen összefutottam két csajjal a suliból, és nagy köszöngetés volt, hogy te is mindig itt, mi is mindig itt (sose láttam őket se előtte, se utána, pedig azért mi Gayvorékkal rendesen lehúztunk ott egy évet), meg mosolygás és jófejkedés, aztán hétfőn úgy mentek el velem szemben a folyosón, mintha sosem ismertek volna. Sajnos nekem ez a Külker, én ezt képet, előítéletet viszem magammal a hátamon. De legalább a tanárok rendesek voltak – aki meg ezt nem hiszi el, az töltsön el egy évet a BMF-en. Bár igaz, hogy ott meg épp a TO volt szenzációs, itt meg botrányos.
Holnap azt hiszem elmegyek Pitához. Ilyen szar hangulaton egy-két új lemez mindig tud valamennyit segíteni.
Először is: megvan a spanyol nyelvvizsgám! Hihetetlen eredménnyel, a megszerezhető 150 pontból 106-ot kaptam (írásbeli: 60%, szóbeli: 77%), így most már karnyújtásnyira vagyok a diplomától. Tegnap fel is jelentkeztem az augusztus végén esedékes angolra, kezdem nagyon közelinek érezni a célt.
A másik pedig: tegnap Gáborral rapid sakkversenyen voltunk, ahol óriási meglepetésre az élbolyban végeztünk mindketten. A tízfordulós, 5 0-ás blitzpartik során 5,5 pontot gyűjtöttem (+5-4=1), és az öt győzelmemből kettőt 2000 Élő-pont feletti, leigazolt versenyjátékosok felett arattam (a másik három ellenfelem is versenyszerűen sakkozik, 1700-1900 közötti Élővel; csak, hogy tudd: amikor tizenegy éve abbahagytam a versenyzést, 1800 Élő-pontom volt – nem semmi visszatérés, mi?). Hogy őszinte legyek, az elmúlt egy évben újra nagyon megszerettem ezt a sportot, és most először komolyan elgondolkodtam azon, hogy valahogy meg kéne próbálni beiktatni az életembe újra a versenyzést, vagy hogy legalább hetente egyszer le tudjak vele ülni napi jó pár órát foglalkozni. Aki tud ebben bármilyen segítséget nyújtani, vagy ismer egyesületeket, az szóljon.
Holnap spanyol nyelvvizsga. Írásbeli. Egyáltalán nem érzem, hogy sikerülni fog, de szurkoljatok, hogy menjen, mert rengeteg pénzem van a tanfolyamban. Utána majd mesélek bővebben, hogy mi van.
A mai nap ki kellett váltanom az általános bérletigazolványt, mert tegnap lejárt a diákom. Ezzel együtt megvettem az első felnőttbérletemet, és kellett csináltatnom igazolványképet is. Ez az egész került 10650 forintba. Isten hozott, felnőtt élet.
Mellékgondolat: bassza telibe egy focicsapat néger a vasöntőmunkás kurva anyját az egész Höknek és annak a pár embernek, akik február elején az évkönyvfotózást csinálták. Azt mondták, 2-3 hét múlva átvehetőek lesznek a képek, persze azóta sincs semmi. A pénzt előre beszedték, senkinek nem jött még meg egy darab kép se, a múltkor meg amikor bementem a Hökhöz, hogy megkérdezzem mi van, csak bambán röhögtek a képembe, hogy “így jártál, balfasz”. De nem ez a legszomorúbb, hanem az, hogy az egész évfolyamban én vagyok az egyetlen ember, akit felbasz, hogy kicsaltak belőle 2500 forintot.
Csütörtökön leállamvizsgáztam.
Ha nem lett volna elég a Telefon Tel-Aviv múltkori közleménye, akkor itt az újabb, még szomorúbb hír: Charlie Cooper, a duó egyik fele múlt csütörtökön elhunyt. A halál oka ismeretlen, mindazonáltal az elektronikus zenei élet egy igazi egyéniségét veszítette el. Számomra a Telefon Tel-Aviv, főleg tinédzser éveimben igencsak meghatározó volt; noha az első lemezüket a mai napig nem tudtam beszerezni, a Map Of What Is Effortless büszkén pihen a gyűjteményemben, sokszor hallgatom még ennyi év után is. Ha csak ilyen formában is, de őszinte részvétemet küldöm mind Cooper családjának, mind legjobb barátjának, Joshua Eustis-nak.
Más: tavaly feltámadt poraiból a Warp egykori legendás formációja, a B12 és velük együtt a duó kiadója is, amit akképpen ünnepelnek, hogy hét kiadvány keretében kiadják az akkori katalógust újra, duplalemezes formátumban. Novemberben annyira megörültem a hírnek, hogy gondolkodás nélkül megrendeltem a Volume 1-t (rajta van a Telefone 529 és a Metropolis, amik nekem megkerülhetetlen fejezetek a tudományos-fantasztikus hangulatú technóban), de szomorúan konstatáltam, hogy a két lemezen egyenként hat-hat szám van csak, és a kettő együtt nem teszi ki az egy órát. S a duó nem viccelt: tegnap jelent meg a Volume 3, az első korongon öt, a másodikon hat felvétellel. Oké, nyilván jó, hogy mindegyiken van pár unreleased csemege, meg óriási klasszikusok, de meglehetősen sántít ez annak fényében, hogy a Volume 1 “bookletében” pont azon kesereg a duó, hogy a Warp anno csak pár zenéjüket licenszelte le, amikor ők rengeteg jó dolgot írtak. Nem ugyanezt csinálják most pont ők is? Gondolkodom, hogy megrendeljem-e bármelyik darabot is ezután (drága), ám nem tagadom: a Volume 3 számlistája csábító. A Volume 2 nem hozott izgalomba.
Egyébként meg jövő csütörtökön államvizsgázom, ezért nem frissül most annyira a blog, és ez még egészen addig így is lesz. Azért drukkoljatok.
A nagy változások és óriási tervek éve 2009, abból pedig a január a kevésbé magvas gondolatok hónapja, elvégre hogyan tudna az ember annyira elmerülni önmagában, hogy érdekes dolgokat írjon a blogjára, miközben egy hónap múlva záróvizsgázik, és ma konstatálja szomorúan, hogy annyira, de annyira nincs ráhangolódva a témára, hogy három óra masszív seggelés után sem képes visszamondani a hét oldalon kidolgozott második tételnek a negyedét. Az akarás legalább megvan, és jó érzés látni, hogy mától a dolgok elkezdenek visszaállni normálisba, mert rájöttem, hogy ez életemnek azon szakasza, amikor szeretem a rendszerességet; azt, hogy minden úgy történik, ahogyan megbeszéljük, eldöntjük, lefixáljuk. Bízom benne, hogy ez az attitűd végül gatyába ráz engem is a jövő hétre.
Viktornak tavaly megmondtam, hogy idén nem vagyok hajlandó beszerezni minden szar zenéjét, amit ajánl, sőt: még jómagam is igyekszem jelentősen (kb. harmadára) lecsökkenteni azt a zenei adagot, amire úgy érzem, hogy szükségem van, vagy legalábbis amennyire 2008-ban szükségem volt. Ennek megfelelően, és a viharos megjelenésekkel várható hóvégi állapotot azzal kompenzálom, hogy az elmúlt pár napban (vagy szimplán 2009-ben, ilyenkor ez még leírható) gyakorlatilag csak az új Däleket és a Mark E. Smith & Ed Blaney konceptalbumot hallgattam. Az utóbbi egyelőre aprócska csalódás: nincs annyi jó zene rajta, amennyit elképzeltem, de ami rendben van, az borzasztóan rendben van, a Dälek pedig négy találkozás után valami eszméletlen masszív munka. Eddig is kedveltem őket, de ennyire még egy albumuk vibe-ja sem ragadott meg úgy, mint ez most. Szóval vagy jókor, jó időben jött, vagy tényleg erősebb ez a kiadvány, mint az Absence és az Abandoned Language. Még négy hallgatás után eldöntöm.
Ezek mellett régebbi darabokat porolok le (például különösen sok Supersilentet), és várom, hogy halljam az új Animal Collective-et, ami egyébként nem érdekelne, ha nem hype-olná minden ismerősöm annyira, mint még soha semmit, és hát biztos meghallgatom az új Antony & The Johnsons-t is, noha még annyira sem ismerem őket, mint az Animal Collective-t, de valami hasonló a szitu. A kötelező januári kiadványokból persze a Squarepusher EP nekem a legfontosabb, és remélem, hogy más, szebb, jobb lesz az utolsó lemeznél, amiről úgy tűnik, hogy csak én mertem nyíltan kimondani, hogy szar. Biztos lesz még más érdekes dolog is a hónapban, de egyelőre vagy nem tudok róla, vagy már hónapokkal ezelőtt hallottam, vagy az adagcsökkentés miatt úgy döntöttem, hogy nem érdekel.
Tényleg nem akarok én lenézni senkit, meg geci lenni, de azért hangosan kinevetem azokat az évfolyamtársaimat, akik általában szarnak a fejemre, de amikor segítség kell (például most, szakdolgozat leadáskor), akkor mégis meg tudnak találni, és olyanokat kérdeznek, hogy hogyan kell a wordben bekapcsolni a számozást, megformázni a címlapot, sorbarakni az irodalomjegyzéket, tartalomjegyzéket csinálni, és úgy általában, hogy én megírtam-e rendesen, vagy összecopyztam, és ha igen, akkor mit kell csinálni, hogy ez kevésbé legyen felfedezhető.
Büszkén jelentem: a mai nap leadtam a szakdolgozatomat. Persze mindent nem sikerült egy körben elintézni, így egy rajtam kívül álló adminisztrációs hiba miatt úgy tűnik, hogy a jövő héten is be kell mennem pár percre az iskolába, de alapvetően kész vagyok mindennel. December közepén véget ér a szakmai gyakorlatom is, így onnantól kezdve már nincs más hátra, mint készülni a február elején esedékes záróvizsgára (majd miután az megvan, izmozni a nyelvvizsgákra). Nem mondom, a neheze még csak most jön, de úgy érzem, hogy képes vagyok megcsinálni. Ne szaladjunk azonban még ennyire előre: egyelőre most engedélyezek magamnak pár nap pihenést.
Az utóbbi időkben a napjaim azzal telnek, hogy kényelmesen felkelek valamikor 8 és 9 között, egy jó órán át nem csinálok semmit, majd nekiesek a szakdolgozatomnak, esetleg bemegyek az irodába (vagy itthon dolgozom), netán írok valamit a Quartnak. A múlt héten megszakadt a folyamat, mert hétfő este elromlott a gépem, és kiderült, hogy elszállt az alaplap és a videókártya is, ezért tegnapig kényszerpihenőn voltam, amit azzal töltöttem, hogy gyorsan elolvastam két Preachert, meg a legutóbbi Dicket, illetve átnéztem a Wikinómia kétharmadát. Most meg megint kéne szöszölni a szakdolgozattal, ráadásul jön az izgalmas(?) rész, amikor a saját kutatásomat kell megtervezni. E téren mondjuk egyelőre jelentős szakirodalomhiányban vagyok, és még csak azt se mondhatom el, hogy segítene valaki (wiwen írtam nyolc évfolyamtársamnak, hogy megvan-e neki ez, vagy az, esetleg tudja, kinek van meg, vagy ajánl-e mást, és hét még csak válaszra sem méltatott, pedig azt hittem, hogy mi jóban vagyunk egymással – a konzulensemtől meg egyelőre még semmit nem hallottam, hogy egyáltalán jó-e az a harmincöt oldal, amit eddig elküldtem neki), szóval teljes mértékben magamra vagyok utalva, ami persze valahol nyilván jó, mert tényleg azt fogom csinálni, amit saját magam kitalálok, és nem fog befolyásolni senki, abban viszont már nem lehetek biztos, hogy ez így jó is lesz-e azoknak az embereknek, akik majd elolvassák később a kész anyagot. Fura szituáció, na; nem voltam eddig hozzászokva ahhoz, hogy suli terén is csak magamra számíthatok, senkitől nem jön egy segítő szó se. Még azért van valamivel több mint másfél hónapom, szóval nem pánikolok (igazából tudom, hogy mit akarok írni), de azért majd tényleg akkor leszek csak nyugodt, amikor februárban letudom ezt az egészet.
Már kiváncsian várom, hogy ez a nyolc ember mikor keres majd meg, hogy vannak-e záróvizsga tételeim. Mert meg fognak keresni. És, ha majd lesznek, odaadjam nekik?
