You are currently browsing the category archive for the 'könyvek' category.
Ez annak a képregénysorozatnak az első része, ami talán mindennél nagyobb hatással volt rám az életemben. Végre magyarul.
Csak remélem nem olyan ütemben akarják majd kiadni, mint a Fablest.
A napokban végre meglett mindkét Black Dog album, és egyszerűen nem tudok betelni velük. Hihetetlen, hogy még 2009-ben is készülnek ilyen techno zenék, és hogy mennyire jók. Emlékszem, amikor tavaly novemberben írtam a kritikát a Radio Scarecrowról, rettentően lenyűgözött, ahogyan Downey gyakorlatilag a húsz évvel ezelőtti énjétől lopta el a legjobb ötleteket, és keresztezte ezeket a huszonegyedik század új hibridjeivel: pont annyi dubsteppel, ami még nem nyilvánvaló és a korszellemnek megfelelő fehérzajos, falakon légiesen átsuhanó ambient hangokkal. Persze engem lenyűgöznek az egyértelmű Kraftwerk utalások/továbbgondolások is, már alapból olyan számcímet adni, hogy Train By The Autobahn kifejezetten egyértelmű, de a Further Vexations albumon is elhangzik halkan a Northern Electronic Soul [Part 2] végén, hogy Computer World. Apropó, ezen az utóbbi lemezen annyira gyönyörű ambientek vannak, hogy sírni tudnék az örömtől, mindemellett pedig az egész album annyira minimalisztikus és ötletes, hogy meghajolok előtte. Minden elgondolásán lehet gyönyörködni percekig, és állandóan csak annyit tesznek a zenékhez hozzá a srácok, hogy a korábbi elképzelések ne vesszenek el, de közben már mégis inkább az új hangokra fókuszáljunk jobban a fülünkkel. Igazi sötét, hideg techno, ami a világunk legismeretlenebb helyeit járja körbe, a legvégén pedig vakító fényárban úszva halkul el minden örökre. Imádom a zárását.
Utólag visszaolvasva hosszabb lett a gondolatmenet, mint terveztem… más dolgok: holnaptól dolgozom három hétig, napi hat órában. Nagyon várom már. A héten megjött öt angol nyelvű könyvem is, az egészért nem fizettem nyolcezer forintot, úgyhogy továbbra is tartom a mondásomat – olvasni angolul kell. Kicsit lepunnyadtam az írással mostanában, pedig igen nagy cikkeket sikerült megszerveznem magamnak a Quarton, ráadásul meglehetősen nagy albumokról, de mivel gyakorlatilag kivétel nélkül csalódtam mindegyikben, ezért egyszerűen nincs kedvem foglalkozni vele. Persze valamit majd csak összeszenvedek, de érzem, hogy így nem lesz az igazi. Elvégre milyen már, hogy egy Moritz von Oswald Trio, Vladislav Delay, Groupshow, Risil négyesből egy értékelhető alkotás sem született? Jó, tudom, a Moritz von Oswald triót dícséri mindenki, de csak azt tudom erre mondani, amit a mnml ssgs blogon írt a faszi: ha Oswald és Delay a saját fingásukat rögzítette volna, akkor is az év lemezéről beszélnénk.
Az élet többi része csendes – többnyire -, sajnos Nóri szerdán lemegy a Balatonra jó hosszú időre, de alighanem örül neki, hogy inkább ott lesz, semmint otthon. Megnéztük a Brünót, és könnyesre röhögtük magunkat rajta (erről is beígértem a Kultblognak egy beszámolót, de egyszerűen lusta vagyok), szóval ne higgyetek az Indexnek, és mostanában alkalomadtán közösen(!) játszunk a Uruval, ami 2003-ban egy meghatározó játék volt az életemben. Jó tapasztalni, hogy még hat évvel később is izgalomba tudok jönni egy-egy klassz rejtvénytől.
Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió
Sokan sok helyen elmondták már, hogy minél több Dick-regényt ad ki az Agave, annál jobban megismerszenek az elhunyt író kedvenc sablonai, s már csak azért is zseniális a Szabad Albemuth Rádió, mert ebben alig van. A sztorit állítólag a hetvenes évek végén írta Dick, de csak a halála után három évvel, 1985-ben jelent meg könyv formájában. A történet azt az Amerikát mutatja be, amiben a kommunisták elérik, hogy a saját emberüket jutassák hatalomra, és hogy ez hogyan érinti a kis embereket, illetve milyen kegyetlen módszerekkel működik a rendszer. Kevésbé sci-fi, inkább befordult rémálom a köbön a regény, ami 230 oldalas terjedelme ellenére jóval hosszabbnak tűnik, én legalábbis képtelen voltam egyszerre három-négy fejezetnél többet elolvasni belőle. Nyomasztó, félelmetes, idegbajos pszichedéliákkal és tudathasadásos karakterekkel.
Öt pont az ötből.
Az elmúlt két napban 0-7 az eredményem sakkban, és nem jövök rá, hogy miért játszom ennyire dekoncentráltan, hibákat hibára vétve. Az előtte lévő egy hétben 22 partit játszottam +13-2=7 eredménnyel, ami mondhatni kiemelkedő. Az is érdekes amúgy, hogy most már nézem a statisztikáimat, mert valahogy egyre fontosabb, hogy minél jobban helytálljak ezekben a tízperces partikban. Gyerekkoromban versenyszinten sakkoztam, aztán valamikor tizenöt évesen abbahagytam, mert nem fért bele az időmbe többé, most meg lassan egy éve ismét visszaszoktam rá. Lehet, hogy szét kéne nézni versenylehetőségeket illetően.
Amúgy jó ez a hét. Írok. Mindennél többet. Valamiért nagyon elkapott most az ihlet, és olyan az egész, mintha kiírnám magamból azt a rengeteg gondolatot, ami a nyelvvizsgára való felkészülés utolsó hónapjában halmozódott fel bennem. Próbálom színesíteni az Urban Sounds-ot is, van már pár ötletem, hogy mivel lehetnének változatosabbak a cikkek. Aki szeretne csatlakozni, azt boldogan várjuk. Amúgy megjelent a közelmúltban két írásom: az endless-en a legutoljára olvasott angol nyelvű fantasymről számolok be lelkendezve, a Kultblogon pedig Russell Crowe új filmjéről. Holnap pedig megyünk nézni az új Terminátort. Mondanom sem kell, nagyon izgatott vagyok.
Mi van még? Hmm. Tegnap voltam az Agavénál, elhoztam az új Dicket, amit igazából csak holnaptól lehet kapni majd, de nem húzok hasznot belőle, mert még a Rizs és a só éveit olvasom, ami nem egy rossz könyv, de néha úgy érzem, hogy baromi hosszúra lett megírva. Pont a kétharmadánál járok, vasárnapig befejezem. Olvastam, hogy a Galaktika hamarosan kiadja a legutolsó Gibson regényt, de annyira nem hozott lázba. Valószínűleg azért, mert angolul már elolvastam vagy másfél éve. A borítója nem rossz viszont.
Majd valamikor jelentkezem újra, de lehet, hogy már csak a nyelvvizsga eredményének kihirdetése után, azaz jövő héten. Szurkoljatok.
Pár héttel ezelőtt kinéztem három könyvet magamnak: C. J. Sansom Sötét tüzét, Richard Morgan Dühöngő fúriák című darabját, illetve Kim Stanley Robinsontól a Rizs és a só éveit. Az első kettőt az Agave adta ki, és szerencsére kaptam is egy-egy példányt tőlük recenzió írása ellenében, amiért rettentő hálás vagyok nekik (a Sötét tűzről már írtam, a Dühöngő fúriákat majd csak jövő szerdán, a spanyol szóbeli után fogom elkezdeni). A harmadik könyv a Galaktika gondozásában látott napvilágot, egyelőre nincs meg.
Nem ez azonban a gondolatmenetem lényege, hanem az áruk. A három könyv együtt 9750 forintba kerül (2880 + 2880 + 3990), amit igencsak sokallok, pláne az utolsóét. Tegnap ugyanis a Pendragontól megkaptam az árajánlatot arra a hét(!) angol nyelvű, 1-2-3 évvel ezelőtt kiadott könyvre, ami a mostani piacon felkeltette az érdeklődésemet, és kiderült, hogy az egészet be tudják hozni nekem valamivel több mint tizenkétezer forintért. Évekkel ezelőtt is mondtam már, most is mondom: aki teheti, az mindenképp angol nyelven olvasson. Költségkímélőbb módja a szórakozásnak, ráadásul aktuálisabb műveket kaparinthatunk meg.
Nemrég a Galaktika fórumán olvastam egy bejegyzést, miszerint a kiadó 2009 első felében több mint tíz könyvet szándékozik kiadni, de alig keltette fel pár az érdeklődésemet. A Spook Country állítólag nagyon jön, ami mellett Elizabeth Moon, Kim Stanley Robinson és Jeff McDevitt is lesz, noha utóbbitól jót még nem sikerült olvasnom, de nem adom fel (az előbbi kettőtől meg még semmi se volt a kezemben, de külföldön jókat írnak róluk, úgyhogy azokat várom). Úgy tudom, hogy az Agave is bemutat idén egy új írót Roger Zelazny személyében, akivel régi tartozást rónak le a magyar sci-fi rajongótábor előtt.
Ma befejeztem a Burkot Stephenie Meyertől, nemsokára írok róla a Kultblogon. Annyira nem tetszett, mint vártam, mert kb. úgy butul be a végére, mint az Alkonyat, és úgy érzem, hogy ezzel egy nagyon jó lehetőséget packázott el az amerikai írónő. Sebaj, nemsokára megérkezik a külföldi rendelésem, majd azokkal vígasztalom magam. Meg van új Philip K. Dick is, el kéne olvasni. Az Istenek inváziója nagyon tetszett.
A poszt megírására amúgy egy új Galaktika-regény ösztönzött, egész pontosan David Brin Dettója. Borzasztó rossz címválasztás a kiadó részéről, még ha értelmet is nyer a regényben.
Tegnap úgy kezdődött a hetem, hogy felhívtam a konzulensemet hogy megmondjam neki, elküldtem a szakdogám legfrissebb változatát, és már hatvan oldalnál járok. Erre ő azt mondta nekem, hogy az rég nem jó, tömörítsek, mert a szakdolgozatnak húsz és negyven oldal közt kell lennie. Nem nagyon tudtam ezt hova tenni, mert amikor utolsó alkalommal, két hete küldtem el neki a szakdogámat, már akkor harminchat oldalnál jártam, és nem szólt, hogy bármi baj lenne. Mindegy, végigkérdeztem msn-en az évfolyamtársakat, majd miután mindenki mást mondott, illetve alapvetően senki nem tudott semmit, végigtelefonáltam a fél iskolát, és végül valaki százszázalék biztosra azt mondta nekem, hogy hatvan oldal az ajánlott terjedelem, de ha nagyon írhatnékom van, elnyújthatom nyolcvanra, viszont kilencvennél semmiképp se legyen több. Ez azért megnyugtatott, habár így is biztos, hogy valamit tömörítenem kell majd, esetleg kivágni dolgokat. Nem baj, még van majdnem öt hetem rá, és igazából már tudom, hogy mi az, amit még le akarok írni. Látom már a végét, na.
Tamás, régi általános iskolás + gimis osztálytársam hívott vasárnap focizni a ligetbe, aminek annyira megörültem, hogy el is mentem. Majdnem három órán át rúgtuk a bőrt, nagyon jó volt. Azt mondta, jöhetek máskor is nyugodtan. Szerintem fogok. Hiányzik a mozgás az életemből, túl sokat vagyok itthon, és annyira lefáradok agyilag a nap végére, hogy egyre kevésbé tudom rávenni magam a futásra (konkrétan múlt héten egyszer mentem ki összesen). A foci meg amúgy is jó.
Megyek vissza dolgozni.
Jack McDevitt: Született Stratéga
“Jack McDevitt Nebula-díjas sorozatának nyitókötete egyszerre SF és krimi, valamint fordulatos kalandregény, középpontjában egy high-tech Indiana Jonesszal”, olvasható a Született Stratéga hátulján, amiről már a múlt héten megírtam, hogy béna a kis- és nagybetű használata, illetve voltak olyan rendesek a kiadó Galaktikánál, hogy a fülszövegben szépen felvázolták, hogy miről szól a 376 oldalas könyv első 200 oldala. Mindez azonban csak részben öli meg a regényt, ami a legvégét leszámítva amúgy sem igazán lebilincselő, vagy fantasztikus. Pedig tényleg ki lehetett volna hozni valami szenzációsat belőle.
A főszerelő Alex Benedict, akinek a nagybátyja eltűnik egy űrhajó többezer utasával együtt. Mindenkit halottnak nyilvánítanak, ezért Alexnak haza kell utaznia, hogy elintézze az ilyenkor keletkező, kellemetlen ügyeket. A régi idők felidézése közben veszi észre, hogy nagybátyja Christopher Sim, az idegeneket visszaverző legendás harcos kétszáz évvel ezelőtti múltját tanulmányozta elmélyülten az elmúlt hónapokban, s miután betörnek a házba, és eltűnik a kutatással kapcsolatos munka, Alex érdeklődését is felkelti a történelem. Majd aztán kiderül, hogy minden kamu, amire az Államszövetség épült, és amiben többmilliárd ember hisz több mint kétszáz éve (úgy érzem, hogy a fülszöveg után már egyáltalán nem baj, ha én is leírom, hogy hova jut az olvasó 200 oldal után). Közben természetesen történnek a kötelező, drámaiságot fokozó dolgok is: a főhősünket egyre többen próbálják meg rábeszélni és megfenyegetni, hogy felejtse el az egészet, sőt, egyesek még az életére is törnek.
Az 1989-ben írt Született Stratéga alapötlete egyáltalán nem rossz, de kivitelezésből megbukik. A főszereplő ugyan még megszerethető – habár Indiana Jones-hoz semmi köze nincs, és még csak high-tech-nek sem nevezhető -> elég szar marketingfogás, de bezabáltam, bassza meg -, a többi karakter viszont nem igazán. Nincs is belőlük sok, aki pedig pár fejezetnél hosszabb időre tanyázik le az olvasóval, az olyan egyszerű vonásokból lett megalkotva, hogy nehéz igazi szereplőként elképzelni. Inkább csak statisztának tűnik mindenki Alex Benedict mellett, aki a regény végére ugyanolyan hétköznapi ember marad, mint az elején. Hiába leplezte le az emberiség legnagyobb átverését, hiába utazta be az egész világűrt és hiába akarták többen is megölni – mindez rajta semmit sem változtatott.
Nem sorolnám a kifejezetten hosszabb könyvék közé a Született Stratégát, de mégis sok időbe telt végigmenni rajta. Jack McDevitt sokszor körülményesen ír, elidőzik olyan dolgok felett, amiket elég lett volna feleakkora terjedelemben ábrázolni, ugyanakkor pár dologról alig értekezik néhány mondatban, holott bővebb kifejtésre lett volna szükség. Mindehhez hozzájön még az is, hogy kicsit kusza nekem az egész történelmi háttér, amit bemutat: vagy a fordító végzett rendkívül gyenge munkát (nem tartom kizártnak – tele van helyesírási és tördelési hibával a könyv), vagy tényleg csak szedett-vedett módon van összerakva az egész háttéranyag, amit sok esetben baromira nehéz megérteni, és elhelyezni a folyamatosan bejövő információdarabkákat a megfelelő helyükre. Kusza az egész, na.
Pedig jó az elképzelés. Filmben még akár működhetne is. Sőt, talán azt is meg merem kockáztatni, hogy egy fokkal jobban tetszett volna, ha a kiadó nem kommunikál félre teljesen, és nemes egyszerűséggel annak állítja be a Született Stratégát, ami.
Kettő pont az ötből.
Pár héttel ezelőtt volt egy nagyobbacska könyvrendelésem az Alexandra Online-ról, melynek keretében sok más mellett megvettem az akkor még legújabbnak számító Galaktika könyvet, Jack McDevitt Született Stratégáját. Már nem tudom, hogy pontosan hogyan került a kosaramba, elvégre McDevittól már olvastam angol nyelven, és nem igazán nyerte el a tetszésemet (lehet, hogy így kaptunk ingyenes házhoz szállítást, tényleg nem tudom már).
Eddig a Született Stratéga se nyűgöz le. Most már mondjuk túl vagyok a felén, szóval, ha belepusztulok, akkor is befejezem, de pár észrevételem van. Nem tudom, miért kell az egyébként meglepően jóra sikerült borítóra ráírni, hogy a Nebula-díjas sorozat nyitó darabja, amikor ez nem igaz. A Született Stratéga az Alex Benedict-sorozat első része, és a harmadik rész, a Seeker nyerte meg a Nebula-díjat, ettől azonban még maga a sorozat nem lesz Nebula-díjas, mivel ezt az elismerést sorozatoknak nem ítélik oda, csak egyes könyveknek. Oké, értem én, hogy itthon kell ez a marketingfogás, és rajtam kívül tényleg csak a konkurens könyvkiadók és pár trú sci-fi buzi fog fennakadni ezen, de így már kételkedve kezdtem el olvasni a könyvet. Egyébként a szerző-cím betűtípusát sem értem. A címben minden mássalhangzó nagybetű (és minden magánhangzó kisbetű), kivéve az utolsót, az író nevében pedig minden magánhangzó kisbetű, kivéve az utolsót. Biztos van benne valami művészi utalás (bár gondolom, magához a regényhez nincs köze), de nem működik. Engem idegesít, minden egyes alkalommal zavar és elgondolkodtat, hogy kinek jutott eszébe ez az idiótaság. A regény eddig egyébként aranykori sci-fi, sokszor túl körülményes, lassú, de valószínűleg jobban élvezném, ha a fülszövegen nem lenne leírva tömören, hogy az első kétszáz oldal miről szól (a mű nincs négyszáz oldal). Konkrétan most jutottam el addig a pontig, amit a fülszöveg leírt, és már túl vagyok a sztori felén. Nem értem, hogy ez miért jó, csak megtéveszti az olvasót. Szerintem egy jó fülszövegnek hosszú regény esetén (500+ oldal) a sztori első 50-100 oldalát kell tartalmaznia, rövid regény esetén pedig (200- oldal) az első 20-40 oldalt. A kettő közöttit rakjátok össze.
S igazából emiatt vagyok most nagy dillemában. A Galaktika ugyanis ezen a héten öt regényt megjelentetett (ennyit egyszerre még sose, de örülök neki), ellenben nem tudom, megvegyem-e bármelyiket. Mondjuk nyilvánvaló, hogy az új China Miéville-t megveszem, mert a Perdido pályaudvar, végállomás briliáns volt. Talán érdekel Clive Barker Abaratja is, mert arról már több helyen is olvastam dícsérő szavakat. A többivel kapcsolatban viszont bizonytalan vagyok, pláne hogy Wolfgang Jeschke Cusanus-játszmája ötezer forintba kerül (ezért cserébe egyébként kétkötetes és több mint hétszáz oldal, de bazmeg – angol nyelvű regényért se adtam ki eddig soha ennyi pénzt), a Halott csillagokat szerző Jean-Claude Dunyach nincs fent a Fantastic Fictionön, Harry Harristontól pedig egy 1966-os könyvet adtak ki, ami már lehet nekem nem feküdne.
Más: a Delta Vision Geoff Ryman Arthur C. Clarke-díjas Levegője (már a polcon vár!) után kiadta Jo Walton Farthingját. Ez a könyv ugyan nem nyert semmilyen díjat (habár jelölték Nebulára és John W. Campbell Memorialra is), de negatív kritikát nem tudom, olvastam-e róla egyáltalán.
Még más: óriási meglepetésemre a sci-fisek terén kétes hírű Ulpius-ház kiadta Charlie Huston Already Dead című regényét Félholtak címmel. Két éve olvastam, nem tetszett, ellenben az írónak van egy másik sorozata is (nem vámpíros, hanem bűnözős ponyva), ami kibaszottul jó. Csak ugye azzal nem teremtenének konkurenciát az Anita Blake-sorozatnak. Azért reménykedem, hátha idővel sor kerül arra is.
Charles Stross: Halting State
Nehéz nem szeretni egy ilyen regényt: több szálon játszódik, van benne egy csipetnyi cyberpunk, majdnem minden fejezetben belefutunk valami számítástechnikai mumbo jumbo szakzsargonba és egyébként is – az egésznek a nyelvezete annyira kool. Charles Stross valószínűleg élete legjobb sorait írta le a Halting State-ben, aminek bizonyos részeit valószínűleg magyarul sem érteném, de nem is érdekel. A kool-faktor egyszerűen mindent visz.
A szinopszis a következő: az edinburgh-i Hayek Associations-t kirabolják, de nem akárhogy. A cég profilja különféle mmorpg játékok gazdasági stabilitásának a biztosítása. A történet elején szám szerint tizenhét ilyen szoftver pénzügyeiért felel, amikor egyszer csak megjelenik egy csapat ork meg egy sárkány az egyik mmorpg virtuális bankjában, kifagyasztanak mindenkit, majd lelépnek a létező összes pénzzel. Persze azonnal kitör a pánik, így nemsokára a helyi rendőrség egyik őrmestere, egy törvényszéki könyvvizsgáló* és egy programozó dolgozik éjt nappalá téve azon, hogy kiderítsék, hogyan volt lehetséges egy ilyen tervet véghez vinni. Mondanom sem kell, hamar kiderül, hogy hiába fújtak meg közel harminc millió eurót a Hayektől, a művelet csupán a jéghegy csúcsa volt.
A Halting State csak annyira próbál cyberpunk lenni, hogy az olvasóban legyen egy olyasfajta érzés, hogy a leírtak akár könnyedén megvalósulhatnak tíz év múlva. Tudniillik 2016-ban játszódik a regény, amikor az autók egy részét már nem emberek vezetik, kamerák figyelik minden pillanatunkat, a rend őrei pedig speciális szemüveget hordanak, ami folyamatosan információkkal látja el őket a munkájuk során (ezt a virtuális hálózatot CopSpace-nek hívják, bár létezik például LawSpace is, de csak említésszinten van jelen). S lehet, hogy 2008-ban ez még hihetetlennek hangzik, de nem alaptalan. Elvégre gondoltuk volna 1998-ban, hogy az mmorpg tényleg akkora biznisz lesz mára, mint amekkora?
Izgalmas a cselekményvezetés annak ellenére is, hogy pofátlan lenyúlása a stílus szülőatyjától. A főszereplők szerethetőek, még ha nem is kerülünk olyan közelségbe velük, hogy teljesen beleéljük magunkat a helyzetükbe, így idővel sokkal inkább az érdekli az olvasót, hogy mi történt valójában, mintsem, hogy aggódjon a karakterekért. A koolság olykor sok corporate bullshittel párosul, aminek szerintem már nem lesz sokáig létjogosultsága a modern cyberpunkban, vagyis ez nem válik a Halting State előnyévé, de a szleng, a csattanós szövegű mondatok és maga az alapötlet elég jó ahhoz, hogy habozás nélkül utánanézzek Charles Stross további munkásságának a neten, és esetleg berendeljek még egy-két könyvet tőle.
*a törvényszéki könyvvizsgálók általában a peres ügyek és bűncselekmények után a szerződéseket és a pénzügyi tranzakciókat vizsgálják; sokszor a vállalatok már előre felbérlik őket, hogy igazolják a jóhírüket és integritásukat
