You are currently browsing the category archive for the 'félelmetes gondolatok' category.
Most már képes vagyok róla beszélni.
Másfél év rengeteg idő, olyan ilyenkor a szakítás, mintha az egyik karját, vagy valamelyik létfontosságú szervét veszítené el az ember – még akkor is, ha én szakítottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik a finom érintése, a gyönyörű mosolya, vagy a párnámon az illata, de sajnos valami nagyon elromlott, és ezekből az utolsó hónapokra egyre kevesebb lett, én meg nem bírtam már tovább. Fájt és fáj, mert én nagyon akartam, hogy működjön ez a dolog, a hátralévő életemet is el tudtam volna vele képzelni, de amikor a szemedbe mondja, hogy ő már nem szerelmes, és neked minden este lefekvéskor ez visszhangzik a fejedben órákig, akkor nem marad más választás. Talán úgy hozza majd a sors valamikor, hogy megpróbáljuk újra, nem tudom: aki ismer, az tudja, hogy nekem ez nem kenyerem, de vele mégis látnám értelmét, mert az életem legszebb másfél évét adta, soha hozzá foghatóval még nem találkoztam.
Nehéz egyedül ebben az állandó semmittevésben. Ilyenkor csak gondolkodni tudok, nem tudok nem rá gondolni, és hogy talán elhamarkodott voltam, kellett volna időt hagynom neki. Sokan segítenek, sokan elmondták a véleményüket, de nem jutottam előrébb. Mostanában valahogy több jut nekem az őszből: többet látok a lehulló leveleknél és többet érzek az egyre hűvösödő időnél. Minden sötétebb, zordabb és magányosabb.
I’m looking down,
come help me up.
and stumbling around
trying to fill my cup.
It’s half empty
been that way all my life,
so come pour some in
and Take me out tonight.
The sun is shining but we stay inside
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
We stay in looking for a better life
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
We put up curtains, block out the light
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
& We stay in bed until we feel all right
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
I need meaning
I need a mission
I need a path
I need conviction
I need a life I’ve never had
I need much more good & much less bad
The sun is shining but we stay inside
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
We stay in looking for a better life
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
We put up curtains, block out the light
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
And We stay in bed until we feel all right
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
I found meaning
I found a mission
I found a lord
I found religion
I found something I never had
I’m not sure what but it’s not half bad
And I’m glad.
I’m so, so glad.
Those party habits are gone & dead,
I’m turning in my old sinful ways
For a dull new life so I can pray, pray, pray.
The sun is shining but we stay inside
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
We stay in looking for a better life
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
We put up curtains, block out the light
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
& We stay in bed until we feel all right
OH, BUT WE GO OUT AT NIGHT!
I need a life
I’ve never had
I need so much more good, lord
And much less bad.
James: “I think I’ve seen this movie before.”
Kathryn: “Shh.”
James: “When I was a kid, I saw it on TV.”
Kathryn: “Don’t talk.”
James: “It’s just like what’s happening with us… Like the past… The movie never changes. It can’t change… But every time you see it, it seems different because you’re different. You see different things.”
Reggel olyan hideg volt a ligetben, hogy befagyott a seggem. Nem is ment olyan jól a játék sajnos.
Az egyetlen jó dolog az őszben, hogy elindultak a sorozatok: láttam az új Simpsonst, a Heroes és az Office a harmadik részénél jár már (a Heroes epizód kivételesen egész jó volt, félek hogy majd akkor fog elromlani megint az egész, amikor felpörgetik a cselekményt), megvolt az első két Californication, jövő héten pedig lesz South Park, az azutánin pedig már 30 Rock is. Ezekkel elvagyok, szerdán meg valószínűleg egyedül megyek moziba – ilyen se volt még eddig. Bruce Willis viszont Bruce Willis, meg kell nézni, na.
Az meg érdekes, hogy az utóbbi két hónapban valahogy nem akaródzik könyvet venni a kezembe. Pedig lenne mit, a Pendragonban is vár már rám pár darab, meg nyertem is egyet nemrég, de mégis. Nóri utoljára adott egy könyvet, azt forgatom esténként, de valahogy érzem, hogy még legalább egy-két hét kell majd hozzá, hogy befejezzem, noha már a felénél járok.
Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy ha nem találok munkát idén, akkor februártól valami masterképzésen kéne folytatni, mert legalább azzal is elfoglalnám magam. Hol van persze még a február, négy hónap, de azért jó halvány célként valami délibábszerűséget látni a messzi távolban. Mindazonáltal nem akarok feleslegesen szomorkodni, van miért várni a jövő hetet, talán rám mosolyog a szerencse.
Sok egyedüllét van most, az, és amint elkezdtem valamivel több posztot írni, azonnal háromszor annyian olvassátok ezt a blogot. A szenvedéseim, úgy látszik, mindenkit érdekelnek. Pont Viktorral beszélgettem a napokban arról, hogy most már az Urban Soundson is jó lenne tudni, hogy ki az a rakás ember, aki olvas minket, mert az a blog ilyen szempontból kezd minden képzeletet felülmúlni, de közben ugyanaz a három ember ír hozzászólásokat, mindenki más hallgat, mintha ott se lettek volna soha. Itt is mindig ez van, gyakorlatilag a Virág az egyetlen, akit itt megismertem, és szerencsére azóta is jóban vagyunk.
Váltottam pár szót Katával is úgy két napja. Szóba jött a Külker, meg hogy többnyire ő is mennyire egyedül érezte magát ott. Igazából nem tudom, hogy az évfolyamtársaimat kell-e okolnom a vélt felszínességük miatt (azért vélt, mert idővel azért nem egy emberről kiderült, hogy bennük is megvannak azon bizonyos csodálatos világok ezrei, amikről Gaiman írt), vagy mert én nem akartam idővel részt venni ezekben a tök átlagos dolgokról szóló, mindig tök átlagos beszélgetésekben, de tény hogy nem ott találtam meg azokat az embereket, akikkel meg tudtam beszélni a modern science fictionben lévő rejtett társadalomkritikákat, vagy egy-egy zenész mondanivalóját az új albumával. Sőt, igazából semmi mást se. Ezt pedig csak azért sajnálom, mert a szüleim által izgalmasnak lefestett “főiskolás évekből” számomra valahogy semmi nem lett: nem változtatta meg az életstílusom, nem lettem tőle más – jobb? – ember. Mindent magamnak kellett kitaposni, egyedül kellett járni az utamat rejtett ösvényeken keresztül. Utólag meg persze kiderül, hogy mindenki más ugyanígy járt a sulival, így tulajdonképpen nem értem, hogy akkor most egymást néztük le nagy kivagyokénünkben, vagy egyszerűen ez az évfolyam tényleg nem passzolt össze sehogy se. Emlékszem, hogy egyszer, azt hiszem valamelyik Allnightbreakzen összefutottam két csajjal a suliból, és nagy köszöngetés volt, hogy te is mindig itt, mi is mindig itt (sose láttam őket se előtte, se utána, pedig azért mi Gayvorékkal rendesen lehúztunk ott egy évet), meg mosolygás és jófejkedés, aztán hétfőn úgy mentek el velem szemben a folyosón, mintha sosem ismertek volna. Sajnos nekem ez a Külker, én ezt képet, előítéletet viszem magammal a hátamon. De legalább a tanárok rendesek voltak – aki meg ezt nem hiszi el, az töltsön el egy évet a BMF-en. Bár igaz, hogy ott meg épp a TO volt szenzációs, itt meg botrányos.
Holnap azt hiszem elmegyek Pitához. Ilyen szar hangulaton egy-két új lemez mindig tud valamennyit segíteni.
Holnap fontos dolgok fognak történni az életemben. Remélhetőleg.
Egyébként meg most az van, hogy meghatódom, amikor az új Klimek album legvégén hallom, hogy egy férfi elkeseredett zokogása a záróeffekt a filmzenei ambientben, illetve szó szerint elképzelem, hogy David Sylvian a fotelemben ül, és úgy énekli nekem a történeteit, mintha a nagyapám lenne. Máskor próbálom megfejteni az új Kings Of Convenience-t, és hogy hogyan lehet boldogan élni úgy, hogy valaki tíz éve csak ilyen szomorú dalszövegeket tud írni. Ezek most azok a napok, amikor ilyen dolgok szólhatnak csak, habár Kaito atmoszférikus technója mindig mindenhol elfér, mert tényleg olyan, mintha izzó csillagokat tartanék a kezemben, és velük együtt változnék én is szupernóvává.
Más nem is létezik. Sokáig azt hittem, hogy valami elbaszott kretén vagyok, és csak én élek így, de aztán pár nappal ezelőtt rábukkantam erre az interjúra, és azóta tudom, hogy nem vagyok egyedül.
Sokakkal ellentétben én kitartottam a Heroes mellett a harmadik évadban is. Mondjuk már egyértelmű volt akkor, hogy a készítők rettenetesen elbaszták az egészet, de pár karakter még mindig meg tudott engem tartani a nézők közt, és bizony nagyon reménykedtem, hogy a negyedik évaddal elkezdődik valami gyökeresen új (pláne, ha már duplarésszel nyitnak). Nos, hiába hoztak össze több mint nyolcvan percet egybe az írók, számomra teljesen egyértelművé vált, hogy ki vannak fogyva ötletekből.
Tudom, hogy rengeteg ember szerint a képregény műfaja nevetséges és komolytalan, de pont a Heroeson keresztül mutatkozik meg ennek az ellenkezője. Baromi pontosan, részletesen kell kidolgozni a karaktereket – kiváltképp, ha szuperhősökről van szó, emberfeletti képességekkel – máskülönben idővel egy annyira kiegyensúlyozatlan rendszer jön létre, amiben a káoszt már nem lehet helyre hozni. Ebbe bukott bele elsődlegesen a Heroes: már a második évad első felében egyértelmű volt, hogy az írók anno nem gondoltak bele abba, hogy mi lesz, egy-egy karakter túl erőssé, vagy túl gyengévé válik, megkérdőjelezve ezáltal a létjogosultságát a többi közt. Sajnos a Heroesban már nem is beszélhetünk rendszerről: mindenkinek van valamekkora ereje, teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy ki tudna lenyomni kit, ám a történetben a dolgok mégsem ennek megfelelően történnek, mert a készítők egyszerűen úgy gondolják, hogy ez így nem történhet meg, ezért logikátlan csavarokkal és teljesen idétlen jelenetekkel menekítenek meg egy-egy szereplőt a haláltól. Csalódás.
Másodlagosan pedig az ötlettelenség miatt bukik a Heroes: minden évadot Sylar elpusztításával zárni, az újakat pedig a visszatérésével kezdeni iszonyúan ciki. Egyszer még elfogadható volt, többször nem. Ennyire nem lehet kitalálni valami új ellenséget? Miért kell egy évadnak egy nagy történetről szólnia, miért nem lehet kis történeteket kitalálni 1-2-3-4-5 részbe, ahogyan a képregényekben történik?
Anno az első pár rész idején rettentően bele voltam zúgva ebbe a sorozatba, de csak úgy, mint minden mást, ezt is elkúrták. Érdekes megfigyelni, hogy Amerikában mennyire penge sorozatötletek vannak az utóbbi években, ráadásul jól meg is tudják csinálni ezeket, aztán valahogy egy évad után minden elromlik.
They’re stupid like I told you, very stupid like you saw,
very stupid as the simple thought of ever thinking at all.
And all their mind, all their souls, all their bodies all we know,
all we know all the things that should have made us whole.
All the colourless security was all that someone could go.
And move, move,
sex beat,
drop.
And yes you do look cool, and by the floodlights so blue.
You have made my tropical apartment bed your sacrificial pool.
My body in the water, and my heart is in your hands,
this is the way you choose to send me to the judgement land.
So you can’t move, move,
sex beat,
go.
Nehéz.
Címszavakban így tudnám összefoglalni: dögunalom, tehetetlenség, fölöslegesség érzet, munkanélküliség, magánéleti problémák. Valahogy, amikor jön a szeptember és az ősz, azzal együtt jönnek menetrendszerűen a gondok is. Nem tudom hogyan kéne megoldani ezeket, sem, hogy milyen sorrendben. A főiskola elvégeztével egy teljesen új korszaka kezdődött el az életemnek, és egyelőre nagyon rosszul kezelem. Nem találom a helyemet, nem érzem, hogy a társadalomnak szüksége lenne rám. Kezd kicsúszni a talaj alólam, egyre kevesebb dolog inspirál. A barátaim, haverjaim nagy részével sem beszéltem az elmúlt fél évben, lehet, hogy elsőként ezzel kéne csinálnom valamit.
Nem tudom, meddig tart még ez a bizonytalanság a világom minden síkján, de kezdem érezni, hogy alulmaradok.
Az elmúlt két napban 0-7 az eredményem sakkban, és nem jövök rá, hogy miért játszom ennyire dekoncentráltan, hibákat hibára vétve. Az előtte lévő egy hétben 22 partit játszottam +13-2=7 eredménnyel, ami mondhatni kiemelkedő. Az is érdekes amúgy, hogy most már nézem a statisztikáimat, mert valahogy egyre fontosabb, hogy minél jobban helytálljak ezekben a tízperces partikban. Gyerekkoromban versenyszinten sakkoztam, aztán valamikor tizenöt évesen abbahagytam, mert nem fért bele az időmbe többé, most meg lassan egy éve ismét visszaszoktam rá. Lehet, hogy szét kéne nézni versenylehetőségeket illetően.
Amúgy jó ez a hét. Írok. Mindennél többet. Valamiért nagyon elkapott most az ihlet, és olyan az egész, mintha kiírnám magamból azt a rengeteg gondolatot, ami a nyelvvizsgára való felkészülés utolsó hónapjában halmozódott fel bennem. Próbálom színesíteni az Urban Sounds-ot is, van már pár ötletem, hogy mivel lehetnének változatosabbak a cikkek. Aki szeretne csatlakozni, azt boldogan várjuk. Amúgy megjelent a közelmúltban két írásom: az endless-en a legutoljára olvasott angol nyelvű fantasymről számolok be lelkendezve, a Kultblogon pedig Russell Crowe új filmjéről. Holnap pedig megyünk nézni az új Terminátort. Mondanom sem kell, nagyon izgatott vagyok.
Mi van még? Hmm. Tegnap voltam az Agavénál, elhoztam az új Dicket, amit igazából csak holnaptól lehet kapni majd, de nem húzok hasznot belőle, mert még a Rizs és a só éveit olvasom, ami nem egy rossz könyv, de néha úgy érzem, hogy baromi hosszúra lett megírva. Pont a kétharmadánál járok, vasárnapig befejezem. Olvastam, hogy a Galaktika hamarosan kiadja a legutolsó Gibson regényt, de annyira nem hozott lázba. Valószínűleg azért, mert angolul már elolvastam vagy másfél éve. A borítója nem rossz viszont.
Majd valamikor jelentkezem újra, de lehet, hogy már csak a nyelvvizsga eredményének kihirdetése után, azaz jövő héten. Szurkoljatok.
Hooligan: Vallomás Szentendréről
Szentendre, te tetves olasz imitátor város,
Szűk utcáid, színes házaid az egészségre káros.
Fenn hordod az orrod, mert te különb vagy, mint más,
Csupán ismétlődő sorminta vagy, és lófasz a hatás.
Csúszós kövek aszfalt helyett, mert ez így hiteles,
Korlátozod az elmét és kezet, te kékeres.
Eltúlzott színek, házak, nyáltól csöpögő romantika
DE egy építésznek nem vagy más, mint egy rakás fika.
