Már régóta akartam írni, de az utóbbi napok annyira mozgalmasak voltak, hogy egyszerűen nem jutottam el idáig.

Úgy tűnik, hogy lesz munkám. Nem kell semmi komolyra gondolni – adatrögzítés jövő hétfőtől három hétig -, de ennek is nagyon örülök most, végre keresek némi pénzt, amire óriási szükségem van, mivel továbbra sincs semmi hír afelől, hogy az Origo egyáltalán hajlandóságot mutatna a pénzem kifizetésére. Igazából nem ez a legnagyobb bajom a dologgal, hanem hogy nincs is semmilyen kommunikáció: a főszerkesztőm nem ért ehhez, és már az agyára megyek azzal, hogy minden héten rákérdezek a szerződésre, másrészt viszont még márciusban megkaptam a cég állítólagos pénzügyesének a telefonszámát, akit azóta se(!) tudtunk elérni egyszer sem. Így kell ezt csinálni.

Tegnap betöltöttem a huszonnégyet, ismét öregebb lettem egy évvel, amit legalább háromnak érzek. Láttam az Anton Corbijn kiállítást, kétszer is, illetve a Robert Capa kiállítást is, mindkettő nagyon tetszett. Rolandnak mondjuk csak a Capa, mert csak ott voltak rendben a beállítások, meg minden geometriai lófasz, amihez nem értek. Igazából én a Corbijnon sem ezeket néztem, hanem egyszerűen kurvajó volt a popkultúra elmúlt 30-40 évének legnagyobb alakjait emberi pillanataikban látni. Ettől független nagyon tetszett a Capa is, noha sok meghökkentő, szomorú témájú képe van. Ezek mellett söröztem Lajossal, és végre ismét tudtam élőben sakkozni Gáborral, de valószínűleg utoljára, mert most két hétig olaszban van, augusztusban pedig megy ki a svédekhez két évre mastert csinálni. Nórival remekül megvagyunk, mondhatni nyaralunk.