You are currently browsing the monthly archive for Április 2009.
VA – Optimo Presents In Order To Edit
R&S, 2009
C+
Az elektronikus zenetörténelemben a Detroit – Chicago – New York-tengely műfaj- és stílusteremtő szerepe, valamint a londoni szerelem nyara és az acid house láz után a következő fontos helyszín és korszak egyértelműen Belgium, illetve a rave volt. Számos nagy amerikai producer hagyta ott a hazáját az 1990-es évek elején Európáért, s a legtöbbjük vagy az Északi-tenger mellé telepedett le, vagy heti rendszerességgel járt át oda Londonból, esetleg Berlinből. A belga illetőségű R&S kiadó akkoriban talán a világ legnagyobb elektronikus zenei cimkéje volt, többek közt ők jelentették meg Juan Atkins Model 500-lemezeit a térségben, és szintén hozzájuk voltak köthetőek a korai Aphex Twin megjelenések is, de még olyan – akkoriban szupersztárnak minősülő – nevekkel is foglalkoztak, mint CJ Bolland, Dave Angel, vagy a System 7 (később pedig leszerződtették a klasszikusokat is: Derrick May, Kevin Saunderson, Sven Väth, Joey Beltram stb.). Az R&S tehát iszonyúan sikeres vállalkozás volt, többszáz megjelenést termeltek ki magukból tizenakárhány évnyi fennállásuk során, és érthetetlen is, hogy a pár évvel ezelőtt még épphogy csak kibontakozó zenei recesszió hidegre tette őket. Csak 2006-ban indította be őket egy új menedzsment, de azóta is csak gyakorlatilag újrakiadásokból él tovább az R&S hírneve.
Egészen tavalyig kellett várni arra, hogy elkezdjenek huzamosabban szivárogni az új 12”-ek, ráadásul az év végén kaptunk egy új In Order To Dance-válogatást is (ez volt az egyik legnépszerűbb underground klubválogatás a kilencvenes években), vagyis lehetett érezni, hogy ismét van valami mozgolódás náluk. Ennek egy újabb eredménye egy mixlemez In Order To Edit címmel, ami lényegeben se nem új, se nem korszakalkotó, de el lehet lenni vele, ugyanis a glasgow-i Optimo (Keith McIvor és Jonnie Wilkes) állította össze a katalógusból, és az elnevezésnek megfelelve minden egyes felvételt valamennyire editált is. A művésznév mögött megbúvó duóról annyit kell tudni, hogy bizonyos körökben hatalmas reputációnak örvendenek a maguk nemében különleges és a globális felhozatalt tekintve nyugodtan szélsőségesnek is nevezhető mixlemezeikkel; legutóbb például a Domino kiadónak állítottak össze egy éjszakai chillezős-punnyadós szettet Sleepwalk címmel, amin olyan előadókat lehet találni, mint Duke Ellington, Lee Hazlewood, vagy Mulatu Astatke.
Persze ebben a mixben nincs megállás egy pillanatra sem, és tulajdonképpen kisebb-nagyobb módosításokkal elhangzik az összes nagy R&S-sláger a szigorúan nyolcvan percre kihúzott játékidőben. Vagyis hallható Joey Beltramtól az Energy Flash (erről nevezte el a híres elektronikus zenetörténeti könyvét Simon Reynolds), Aphex Twintől az Analogue Bubblebath, Jay Dee-től a Plastic Dreams és a CJ Bolland-féle Horsepower is, mellettük pedig még van Jam & Spoon, Mu-ziq, Fatal Error, Speedjack és sokan mások. Szerencsére az Optimo csak annyit nyúlt hozzá a zenékhez, hogy azok ne veszítsék el a jellegzetes múlt évtizedes hangzásukat, ezért végülis könnyedén beleképzelhetjük magunkat bármelyik földalatti partiba 1995-ben. Más kérdés persze, hogy ehhez miért volt szükség egy vadonatúj mixlemezre 2009-ben, amikor bőven sok klasszikus lett rögzítve akkoriban, arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen semmi új nincs az In Order To Editen, ráadásul csak az R&S kiadó zenéit tartalmazza. Talán, ha lenne legalább valami felépítése, íve a szettnek, akkor azt mondanám, hogy volt értelme megjelentetni egy retrospektív mixet a nosztalgikus évek lecsengése után, de azzal nem sok vizet kavar fel a kiadvány, hogy gyakorlatilag csak lemennek a számok rajta egymás után pont annyi keveréssel, hogy jól szóljon az egész, de mindennemű elgondolás nélkül.
The Black Dog – Further Vexations
Soma, 2009
B+
Sheffield legrégebbi techno alakulata, a Black Dog egy év leforgása alatt másodszor jelentkezik új albummal, és a tavalyi Radio Scarecrow-hoz hasonlóan ismét egy kiemelkedően jó munkával álltak elő. A brit iparváros tér-idő utazói ezúttal kevésbé forradalmi, ám annál kiválóbb témákat írtak a Further Vexations című albumukra, aminek így akkora zenetörténeti jelentősége nincs, mint az elődnek, de az év legjobb technolemezei közt már most biztos a helye.
A Black Dog kudarcokkal teli, alkotói válságokkal tűzdelt történetét ismerjük már, de azóta úgy tűnik, hogy a dolgok gyökeres fordulatot vettek. Ken Downie-ék tavalyi lemeze, a Radio Scarecrow szinte minden jelentős techno toplista élén végzett (ráadásul a DJ Mag szerkesztői az év albumának választották), és jelenleg mást sem hallani, csak hogy a Black Dog állandóan turnézik, a tagok pedig – de legfőképp Downie – mindenütt beszédtéma tárgya lettek. Régóta kijáró elismeréseket zsebel be most ezzel az alakulat, méghozzá teljes joggal: a Radio Scarecrow még a megjelenése után egy évvel is egy friss és lenyűgöző kiadvány. Az elmúlt pár év egyik leginnovatívabb és a maga tizenhét számával az egyik leggrandiózusabb techno lemeze mesterien keresztezte az idm-et a dubsteppel, miközben egy olyan letisztult, sötét és kozmikus techno hangzással rendelkezett, amilyet azóta sem hallani sehol máshol. Ennek ismeretében pedig érthető, hogy idén februárban miért váltott ki akkora visszhangott a bejelentés, hogy tavasszal újabb Black Dog album érkezik, az előzőt alig egy évvel követően.
Természetesen megkérdőjelezhető, hogy a Further Vexations mennyire új album, hiszen a címe és a számok elnevezése is erős utalásokat tesznek arra, hogy csupán a Radio Scarecrow kiegészítéséről van szó, de már az első hallgatás, vagy a briliáns felépítésű, három részre bontott Northern Electronic Soul opusz után egyértelmű, hogy nem ez a helyzet. Nem gyenge b-side-okat, vagy félkész ötleteket tartalmaz a lemez: bár az a fajta innováció ugyan valóban hiányzik róla, amit tavaly hallottunk, de ettől még nagyon erős, és bővelkedik jó számokban. Alapvetően más a koncepció is, ugyanis míg a Radio Scarecrow főként az újdonságával sokkolt, addig a Further Vexations a kilencvenes évek klasszikusait idézi meg, és sokszor csak a letisztult hangzása árulja el, hogy nem egy tizenötéves lemez forog a lejátszóban – noha a 0093 tudományos-fantasztikus technója azért olykor elég meggyőző tud lenni.
Annyiban viszont mindenképp hasonlít a Further Vexations a Radio Scarecrow-ra, hogy elképesztően gyönyörű ambient témák lengik körbe az ütemeket. Ennek köszönhetően rendkívül hipnotikus hangulata van: távoli, hideg galaxisokba repíti a hallgatót, ahonnan az utolsó szám után sincs visszatérés, de őszintén szólva, akar valaki egy ilyen utazásból hazajönni alig egy óra után? Ismeretlen bolygók csodálatosan bonyolult, de mostanra elhagyatott városaiban kutat idegen civilizációk után egyre elkeseredettebben a Black Dog, ami valahol megmagyarázza a kiadvány baljós címét, és hozzáfűz egy aprócska kommentet a technóhoz is. Hiába fejlődik ugyanis a stílus és tanul meg egyre idegenebb nyelveken kommunikálni, az utópisztikus álmok és a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel mindinkább egyre távolibb dolgoknak tűnnek. S talán ebbe Downie-ék az album végére valamennyire bele is törődnek: a zárás előtti Later Vexations minden gyönyörűsége ellenére is csak egy végtelenül lemondó hangulatú, szomorú felvétel, amiből hiányzik az az elhivatottság, az a tűz, ami a Black Dog elmúlt két évtizedét jellemzi.
Mindazonáltal ez nem von le a Further Vexations értékéből semmit, ugyanis tipikusan azzal a fajta lemezzel van dolgunk, ami csak a jót vette át az elmúlt évtizedek sci-fi utánaérzésű technóiból. S amilyen lehengerlő volt hallani Downie-ék legmerészebb elképzeléseit életre kelni a Radio Scarecrowon, ugyanolyan lenyűgöző tud lenni az is, ahogyan a szerzők korlátokat nem ismerve vándorolnak a táncközelibb idm és a techno ritmusképletei közt (You Are Only SQL, Skin Clock), miközben a korai Autechre-re emlékeztető ambientes szimfóniák tényleg olyanok, mintha az emberiség jövőjéről mesélnének különféle, hol baljós (We Are Haunted), hol gyönyörű történeteket (Northern Electronic Soul [Part 3]). Kevesen tettek annyi újat a technóhoz az elmúlt pár évben, mint a Black Dog, s az a legjobb az egészben, hogy még mindig érezni, hogy nem adtak ki magukból mindent.
Confiote de Bits címmel jelenik meg Julien Auger, ismertebb nevén Pépé Bradock remixalbuma június 29-én a BBE-n, ami a párizsi szerző legjobb átiratait gyűjti össze több mint tíz évre visszamenőleg. A kétlemezes, tizennyolc felvételt tartalmazó kiadvány igazi gyöngyszem lehet a jazz-funk, downtempo, deep house és techno szerelmeseinek, ugyanis a szerző összes ismert és népszerű munkáját tartalmazza (Iz & Diz – Mouth!). Állítólag ez a megjelenés lesz a felvezetője az új nagylemezének is, kiváncsian várjuk.
Pépé Bradock – Confiote de Bits
1. CD:
01. Iz & Diz – Mouth (Brad Peep’s Remix For Friends)
02. Presence ft. Shara Nelson – Sense Of Danger (Pépé’s Risky Cut)
03. Cheek – Venus (Pépé Bradock’s Saucy Precog Remix)
04. Block 16 – Morning Sun (Pépé Bradock’s Brad Deep Remix)
05. Alex Gopher – You, My Baby & I (Pépé Bradock’s Finger Drumming Remix)
06. Chateau Flight – Discobole (Pépé Bradock’s 75cl Remix)
07. Roy Ayers – I Am Your Mind (Pépé Bradock’s Asynchronous Adventures)
08. Kemetic Just – Do You Remember (Pépé Bradock’s Lonely Daddy Remix)
09. Cesaria Evora – Angola (Bateau Ivre Rework By Pépé Bradock)
2. CD:
01. Iz & Diz – Love Vibes (Pépé Bradock’s Confiote De Bits Mix)
02. Kemetic Just – For Your Love (Pépé Bradock’s Tendre Piperade)
03. International Pony – Bubble In The Bottle (Pépé Bradock’s Happy Zumbi Rmx)
04. Panash – Cheval (Przewalski’s Eastern Bounce)
05. Zero 7 – Today (Pépé Bradock Wtf Hppnd Mix)
06. Charles Webster – I Am Falling (Paris-Bordeaux Remix)
07. Greenskeepers – Man In The House (Pépé’s Underwater Playground Mix)
08. Namlook – Subharmonic Atoms (Pépé Bradock’s Bug Remix)
09. Incognito – Skin On My Skin (Pépé Bradock’s Pachydermata Remix)
Maximo Park – Quicken The Heart
Warp, 2009
B+
Ha brit indie rockról van szó, akkor valószínűleg a Franz Ferdinand, vagy az Arctic Monkeys ugrik be mindenkinek elsőként, és ha további zenekarokat kell felsorolni, csak akkor gondolunk többek közt a Maximo Parkra, ami valóban nem az egyik legismertebb indie rock formáció, de számomra a zenéjük mégis a legkedvesebb. Engem az fogott meg bennük, hogy van egy, ha kiemelkedően tehetségesnek nem is nevezhető, de mindenképpen karakteres énekesük – Paul Smith –, akinek a dalszövegíró képességei messze túlmutatnak a legtöbb ilyen zenekaron, és neki köszönhetően, ha valaki lejátszana nekem száz indie rock felvételt, bármikor fel tudnám ismerni az egyetlen Maximo Parkot közülük.
Harmadik lemezük, a Quicken The Heart megint nem bíz a véletlenre semmit: nincsen semmiféle régi receptet követő taktika, a banda ugyanúgy beújított most is, mint két évvel ezelőtt az Our Earthly Pleasures-szel. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem lett szakmai siker az az album, míg mondjuk az Arctic Monkeys Your Favorite Worst Nightmare-je igen, és arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert az Our Earthly Pleasures-ön nem volt kohézió. Hiába állta meg a helyét mindegyik felvétel külön-külön, nem sok közük volt egymáshoz, míg Turnerék dalainak igen. Most ez a hiba is ki lett küszöbölve, a Quicken The Heart ugyanolyan erős teljes valójában, mint részeiben.
A korábbi, fiatal és nyers, egyértelmű és lényegretörő megoldások helyett egy érett bandát hallunk, aki megválogatja a sorait és, hogy mikor akar slágeresen hangzani. Az első pár szám meglepő módon nem túl lenyűgöző, vagy mondjuk ki: egyszerűen bugyuták (a kislemezen megjelenő The Kids Are Sick Again is csak a refrénjével tudott megragadni), a tizedik perc után viszont gyökeres fordulat következik, és csak jobb és jobb zenék követik egymást. Kevésbé energikusak a dalok, inkább légies, éteri vonalon mozognak: a Calm a Books For Boxes itteni megfelelője, a gitárjátéka egyszerűen gyönyörű. Smith hol kápráztató leírásokkal, hol koszos egyszerűséggel énekel (utóbbira jó példa a Lets Get Clinical, előbbire pedig a Questing, Not Coasting), miközben egyre több szintetizátort hallani. Nyilván van, akinek ez pont nem tetszik, és inkább hallana több gitárt, de engem megvettek vele: egyrészt a Maximo Park másodszor is meg tudott újulni, másrészt pedig írtak egy olyan lemezt, amin már felnőttként zenélnek – és biztos zavaros ilyet mondani, de az utolsó hat-nyolc szám már inkább egy amerikai banda produkciójának tűnik, semmint egy angolénak.
Maximo Park – The Kids Are Sick Again
Kevésbé slágeres, jobban odafigyelős a Quicken The Heart, érettebb sorokkal, és annak pláne örülök, hogy Smith hangja végre elkülönül a zenétől. Nem nyomják el a gitárok teljesen, mint ahogy régen sokszor tették. Persze ezzel lehet, hogy a koncerteken csak jobban kijön majd, hogy esetleg nem jó énekes, de a hangja egyediséggel ruházza fel a Maximo Parkot, és ezért jobban szerethetőek bármelyik más kortárs zenekarnál.
A dizájnváltás mellett elterveztem azt is, hogy a jövőben (pontosabban a jövő héttől) a szokásos hír/ajánlószerű zenei bejegyzések mellett lesznek olykor kimerítőbb hosszúságú ismertetők, kritikák is. Nem ígérem, hogy minden nap olvashattok ilyet, sőt, lehet hogy olykor egy-két hétig nem is lesz semmi, de mindenről fogok írni bővebben, ami megragad. Az biztos, hogy az új Maximo Parkról megosztom a gondolataimat, és tervben van véve egy újabb részletes DJ Kicks ismertető is.
Két év után elérkezettnek láttam az időt ahhoz, hogy megtörténjen a harmadik dizájnváltás, minek köszönhetően ezt a kissé szürreális, virágokba és nagy feketeségbe, meg zöld sidebarba borított témát választottam. Ráuntam az előző kinézetre, mert nagyon hosszú időn át szolgált, bár igazából nem volt semmi baj vele. Ezt az újat még próbálgatom, át kéne nyálazni az archívumot, hogy az átállás során nem kúródott-e el valami, de egyelőre nincs időm. Aki valamit észlel, az szóljon.
Let’s go back to your house,
And finish off the gin.
Your dishevelled room,
We’re gonna wash ourselves in sin.
Oooh…
It’s criminal when you whisper in my ear.
Let’s get clinical the words delivered with a sneer.
Let’s get clinical!
I’d like to map your body out,
Inch by inch,
North to south,
And I’m free to circum navigation.
Will you awaken my delight, your fingerprints upon my skin,
Your voice has twisted how we sink,
Tonight I’ll let desire win.
Oooh…
It’s criminal when you whisper in my ear.
Let’s get clinical the words delivered with a sneer.
Let’s get clinical!
I’d like to map your body out,
Inch by inch,
North to south,
And I’m free to circum navigation.
I’d like to map your body out,
Inch by inch,
Head to toe,
Bare ankles used to be an adventure.
Last night’s dirty lips were wrapped, around that glass,
Creeping past your flat next door,
The empty bottles on the floor.
Oooh…
It’s criminal!
Oooh! Let’s get clinical!
I’d like to map your body out,
Inch by inch,
North to south,
And I’m free to circum navigation.
I’d like to map your body out,
Inch by inch,
Head to toe,
Bare ankles used to be an adventure.
With you they still do!
With you they still do!
With you they still do!
(Röviden: kibaszott jó az új Maximo Park, imádom a dalszövegeket. Aki a fentiben hibát észlel, szóljon, mert hallás után írtam le. Jövő héten írok bővebben a lemezről, hogy miért az év egyik legjobbja.)
Ras G az új, kísérleti vagy intelligens hiphopnak csúfolt mozgalom egyik jeles tagja. Brotha From Anotha című, harmadik nagylemeze Flying Lotus kiadóján, a talán joggal felhype-olt Brainfeederen jelenik meg, és egyszóval: zseniális. Ilyennek kellett volna lennie a Los Angeles-nek; ezt a gazdagságot, ötletességet és koncepciót kellett volna követnie Flying Lotus albumának, és akkor azt is ennyire szeretném. Nyilván biccentés a Sun Ra felé, lenyűgözően szép a borítója, és a beatek totális agymenés. Sokkal jobban tetszik az új Prefuse 73-nél, pedig az se rossz, de Ras G egyszerűen jobban basz. Mint valami intergalaktikus ütvefúró.
Ez a válogatás/bestof sokszor olyan, mint most az életem: semmi értelme. Céltalanul halad előre ugyanazokkal a jól begyakorolt garage ritmusképletekkel, amikre igazából kurva jól el lehet bólogatni, de inkább a gátlásos tinédzserkoromra emlékeztetnek, semmint 2009-re. Jó, mondjuk ebbe nyilván benne van az, hogy a számok java a 2000-es évek elején készült. Viszont mégis nagyon tetszik; hetek óta hallgatom annak ellenére, hogy kívülről fújom már a dalokat (a Show A Little Love-ra kibaszott feelinges hátradőlve sörözni), és tudom, hogy soha semmi extrát nem fognak nyújtani nekem, de mégis emiatt az egyszerűség miatt érzem nagyszerűnek a kiadványt. Ilyenkor tudom értelmezni azt az angol kifejezést, hogy less is more. A múltkori Wire-ben volt egy egyoldalas interjú El-B-vel, amiből kiderült, hogy a csávó gyakorlatilag egy rohadt nagy suttyó, és soha semmit nem csinált egész életében, a zenélés viszont mégis boldoggá tette, és meg tud élni belőle. Jó neki, irigylem is érte rendesen.
Nem tudom megunni ezt a lemezt. A Super Furry Animals-t a 2007-es Hey, Venus! című albumokkal kapcsolatban ismertem meg, és igazából azóta sem hallottam tőlük mást, illetve most már ezt is. Sokszor nagyon komoly, máskor végtelenül bolondozós rocklemez indie elemekkel, és egy csipet pszichedéliával. Utánuk néztem a napokban a Wikipedián, ahol megtudtam, hogy már 1996 óta zenélnek, és ez legalább a kilencedik albumuk. Nos, érződik: minden komolytalan pillanata ellenére a Dark Days / Light Years egy kifejezetten érett munka, érett zenészektől. Ilyesminek képzelem el a TV On The Radiót is tíz év múlva, noha erre biztosan sok okos ember tudna reagálni valami hasonlóan okosat, hogy mekkora hülye vagyok. Kedvenc dalaim: Crazy Naked Girls, Inaugural Trams, The Very Best Of Neil Diamond, Helium Hearts és Lliviau Llachar.
