You are currently browsing the monthly archive for december, 2008.
Miután 2007-et kiosztottam az évtized legszarabb évének, várható volt, hogy az idei jobb lesz, és nincs is miért panaszkodnom. A mondás igaz: tényleg akkor talál el Ámor nyila, amikor még csak nem is gondolsz rá, így most boldog párkapcsolatban élek, és jövőre már az összeköltözés a cél. Fura leírni, mert eddig tényleg ritkán jutott ki belőle, de boldog vagyok.
Ilyen volt az egész év minden más szempontból is. Nem igazán jutnak eszembe rossz élmények, sem olyan dolgok, amiket jövőre másképp csinálnék. Idén minden összejött, és emiatt kicsit aggódok is 2009-et illetően, mert innen aztán tényleg nagyot lehet zuhanni, de bízom benne, hogy nem így lesz. Februárban záróvizsga, majd nyárig szeretném letenni mindkét nyelvvizsgát, hogy a zsebemben legyen a diplomám. Közben meg el is kellene kezdeni dolgozni főállásban, mert eldöntöttem, hogy nekem ez a zenei dolog jövőre szigorúan csak hobbi, túlzottan nem érdekel a pénzes része. Elég lesz feleannyi lemez, mint idén, úgyis csak jelentéktelen kiadványokra pazaroltam a szabadidőm felét.
Boldog új évet mindenkinek.
Tavaly volt egy bejegyzés, amiben lelkendeztem, hogy 2007 négy Orb kiadványt is megért (ami végül öt lett), ezért úgy gondoltam, hogy idén sem illene megfeledkeznem az egyik kedvenc elektronikus zenei formációm kiadványairól. Már csak azért sem, mert idén négy albumot is kiadott újra a Universal Island Records egyenként bónusz remix cd-vel mellékelve. Konkrétan: Pomme Fritz, Orbus Terrarum, Orblivion és Cydonia. Mindazonáltal különösebben nem mélyültem el ezekben az újrákban; szerintem a remixlemezek annyira nem jók, mint a tavalyi U.F.Orb és a tavaly előtti Adventures Beyond The Ultraland leporolásaik esetében, annak viszont örülök, hogy most már legalább normális minőségben megvannak ezek a lemezek is.
Annál jobb dolog viszont, hogy ugyancsak az Islandnél megjelent The BBC Sessions 1989-2001 elnevezéssel egy duplacédés válogatás, amin a címből adódó természetességgel különféle élő verziókat hallhatunk nagy Orb-klasszikusokból, amiket a BBC a kijelölt periódusban sugárzott. A John Peel sessionös anyagok a fontosak (igen, az első cd-t nyitja a 20:16 hosszúságú A Huge Ever Growing Pulsating Brain That Rules From The Centre Of The Ultraworld), de a többi felvétel is rendkívül jó! S, ha ez még nem lenne elég, akkor Alex Paterson idén összeállította a Malicious Damage kiadó második válogatását egy dupla mix formájában (The Clock Machine Turns You On Vol. 2), így több mint két órán keresztül hallgathatjuk a nagymúltú label klasszabbnál klasszabb punk, poszt rock, alternatív, dub, hiphop és house zenéit. Eszméletlen nagy kollekció, kiváló DJ mix az Orbtól. Ami pedig a jövő évet illeti, úgy néz ki, hogy kissé megpihen a formáció (hacsak nem lesznek reissue-k megint), miközben Paterson Dom Bekennel közös lemezt ír High Frequency Bandwidth néven. Ennek elvileg meg is kell jelennie jövőre, szóval új matéria ismételten lesz, ó je. Nagyon remélem, hogy a Transit Kings sem egyszeri dolog volt…
Ugyan nem Orb-hír, de a mixlemez mellett szépen mutat, hogy a Future Sound Of London is kiadta közel harminc év ténykedés után az első mixlemezét, noha azt a pszichedelikus trance-ből pszichedelikus rockká avanzsálódott Amorphous Androgynous alteregójuk alatt tették. Garry Cobainék A Monstrous Psychadelic Bubble Vol. 1: Cosmic Space Music címmel negyvennégy különféle buborékos, tradicionális, folk, vagy éppen filozofikus kocsmarockot mixeltek egybe - a hangulat az embert leginkább az angol dimbes-dombos vidék egyik zöldellő kisvárosába repíti, ahol huszonéves lázadóként tudja elképzelni magát a nyolcvanas évek első felében, miközben a napjai a helyi kocsma látogatásával és a közeli tengerparton tett sétákkal telnek. Kellemes anyag, érdemes utánanézni.
Azt olvastam az Index kritikájában, hogy A törvény gyilkosa (Righteous Kill) többek közt azért nem jó film, mert gyengék benne a párbeszédek, Robert De Niro és Al Pacino csak félgőzzel alakít. Szerintem ez pont így van benne jól: én már bőven láttam a két öreget brillírozni, és valahogy nem jött volna ki jól, ha a 65 éves De Niro és a 68 éves Pacino csak azért csinálták volna meg ezt a filmet, hogy megmondják a tutit. E helyett két kiégett zsarut alakítanak, akik már tényleg túl vannak a fénykorukon. Nekem ez pozitívum, mert sokkal hitelesebben el tudják játszani ezeket a karaktereket, mintha mondjuk valami 90-es évek elejei szerepet erőltettek volna rájuk.
A sztori nem nagy durranás: szokásos rendőrnyomozós mese egy rejtélyes sorozatgyilkos után, kevés csattanóval, túlzott linearitással, de rendben is van ez így. Nem kell ettől a filmtől mást várni, csak azt, hogy Hollywood két legnagyobb bűnügyi filmes alakja végre együtt szerepel, még hozzá egy oldalon, mert ez bőven elég lenne ahhoz is, ha valami szar tinivígjátékot látnánk. Gyenge négyes a Righteous Kill; a két színész régi tartozását rója le a rajongóknak, a körítés meg pont van annyira jó, hogy máskor is megnézzük a pofájuk miatt.
Áprilisban az volt a nagy dilemma, hogy Deadbeat vagy Andrew Weatherall, én pedig úgy döntöttem, hogy több esély van arra, hogy a harmincas évei elején járó Deadbeat jöjjön el ide újra, mintsem a negyvenhat felé közeledő Weatherall, így akkor a brit úriembert néztem meg nagy örömömre. S így legyen ötösöm a lottón: a kanadai Deadbeat még idén visszajött (közel hét év partizás alatt sem emlékszem olyanra a technóban, hogy egy ekkora kaliberű név gyakorlatilag nyolc hónap alatt kétszer itt legyen), ezért boldogan indultam meg a Merlinbe, fittyet hányva annak is, hogy tulajdonképpen még borzasztóan szarul voltam, és majdnem kiköptem a tüdőm, mire odaértem.
Nos, nem kellett volna ennyire sietnem. Isu szettjében nem volt hiba, de amit Deadbeat művelt, az igazán felháborító. Bevallom, én még ennyire részeg embert nem láttam a pódiumon bohóckodni, és ez rettenetesen rányomta a bélyegét a live actjére. Sorozatosan elrontotta az ütemeket, a kiállások túlságosan hosszúak voltak, a visszaérkezések időzítése mindig elcsúszott, de még a zenéket is rosszul játszotta le. Az első megbocsáthatatlan baki a tizedik perc környékén jött, amikor elkezdte tolni a Grounationt, és a tribalvihar elmaradt, mert a második kiállás után konkrétan elfelejtette rátenni a technót a dobokra. A keverés se ment neki: az elsőt borzasztóan elrontotta, ezért úgy látta jobbnak, ha a továbbiakban nem is próbálkozik vele, így minden szám közt volt öt másodperc üres szünet. Amennyire lelkendezve és reménykedve mentem el, hogy ez valami fenséges lesz, annyira szomorúan, letörve, csalódva jöttem ki negyvenöt perc után, és indultam haza.
Kezdtem pedig már örvendezni, hogy 2008-at sikerült igazán rossz bulik nélkül átugrándozni – nos, mégsem.
Tegnap megtudtam, hogy Roger Sanchez mixeli a következő 3D-t a Renaissance-nál, és némi gondolkodás után rájöttem, hogy tulajdonképpen én ennek örülök. Ő az az ember, akitől különösebben sokat soha nem hallottam, viszont amikor igen, akkor mindig brutálisan ledöbbentett (verjetek agyon, de én a mai napig szeretem az Another Chance-et). A klubmixéhez sokat nem értek, de a stúdió és home mixek elég jónak tűnnek a számlista alapján.
S vajon lehet-e örülni annak, hogy Claude VonStroke csinálja a Fabric 46-ot? Én valahogy nem jöttem izgalomba az infó hallatán, sokkal jobban örülnék már végre egy DJ Rolandónak, Francois K-nek, vagy valami más veteránnak. Noha John Tejada mixe nem rossz, a Fabric 2009-es felhozatalától egyelőre nem valami impozáns, de remélem meglepnek majd.
Beteg vagyok még mindig, és csak nem akarok gyógyulni. A hétfő volt a rémálom, a kedd pedig a kóma napja (a 24 órából 16-ot átaludtam). Tegnap végre egy fokkal jobban éreztem magam, elmúlt a torokfájás, visszajött valamennyire a hangom, és megjavult a közérzetem, erre tessék, ma megint rosszabbul érzem magam, ráadásul elkezdtem köhögni is, ami eddig nem volt. Nórit lassan egy hete nem láttam, még nem vettem meg minden ajándékot, szombaton Deadbeat és sorolhatnám – mi lesz mindebből?
A k@+”E+ éĐ[.Đđ[|Ä^|e3!!
Most az van, hogy szombaton elmentem Nóri szalagavatójára, majd éjjel sikerült lebetegedni (valószínű nem kellett volna bőrig ázni hazafele, és biztos voltak beteg emberek is a hepajon), és perpill iszonyúan szarul érzem magam. Tegnap jól leküldtem egy rakás gógyszert, és lefeküdtem fél 10-kor aludni, és felébredtem hajnali fél 4-kor, aztán már az istennek se jött álom a szememre. Játszottam másfél óra Neverwinter Nights-ot (ennél többet egyhuzamban huszonhárom évesen már képtelenség játszani), megnéztem az új Californicationt, most meg azon agyalok, háromnegyed 6-kor, hogy mi a faszt csinálok reggel 8-ig, mikoris reményeim szerint el tudok húzni a rendelőbe. Őszintén remélem, hogy hétfőn reggel rendel a doki.
Azért van valami irónia a dologban. Október közepe óta minden családtagom, barátom és ismerősöm elkapta ezt a szart, én meg már kezdtem örülni, hogy sikerült megúszni a járványt. Erre tessék, a legeslegvégén sorra kerültem én is. Fuck off.
Tegnap Nórival megnéztük a Twilightot, aminek a javára írható, hogy egy újabb oldalról közelíti meg a vámpírtémát, de ettől eltekintve csak egy klisékre építkező, cukormázas, nyáltól csöpögő tinifilm. Mondjuk nem tudtam, hogy mire ülök be, mert nem olvastam utána, és valamiért azt hittem, hogy ez valami Underworld-csak-nappal-féle utánzat lesz, de szerencsére tévedtem. A főszereplő az a fajta tipikus csaj, aki pont úgy néz ki, ahogy a főszereplő minden ilyen vámpírdologban: fiatal, vékony, hosszú sötét haja van, és akármennyire paraszt a viselkedése, az ember valahogy mégis megkedveli, mert a készítők elérik azt a hatást, hogy ő tűnjön ki az alternek, a menőnek abban a közegben, amiben mozog. Ilyen ugyanis a Twilight: egy háromezres lélekszámú kisvárosban játszódik, ahol minden fiatal Mr. Perfect Modell Guy, vagy Ms. I Wanna Fuck You So Bad, és persze mindenki nerd, vagy idióta, vagy sekélyes, így aztán nem marad más a nézőnek, minthogy megbarátkozzon a főszereplővel, habár az apja jóféle karakter, és végig jól alakít, így tulajdonképpen férfitársaimnak valamilyen szinten mentőövet tud nyújtani a film. És emiatt nézhető meg egyszer végülis: van annyi poénos jelenet benne, hogy hangosan felnevessünk, és elfelejtsük, hogy ezek a vámpírok milyen idióták (a főszereplő vámpírról nem is beszélve, aki inkább alakít spontán merevedési problémákkal küszködő perverz szexmániákust, mint vérszívó dögöt), és mennyire nem ilyenek szoktak lenni egyébként. Nem viccelek; ez az egész egy “romantikus tinifilm” egy-két keményebb jelenettel. Vámpírok nélkül is ugyanígy működne.
Hármas alá, nagyon rezeg a léc, de nem szakad le.
December van és különösebben nem történik semmi, így nincs miről írni. A zenei élet is stagnál ilyenkor; az ember vagy próbálja bepótolni azokat, amikről az évben lemaradt, vagy nem hallotta elégszer, vagy egyszerűen régi, kedves albumokat porol le és szed elő újra. Ilyen hónap ez mindig.
Különben is, ajándékokat kell venni, mert jön a Karácsony, aztán meg pihenni az újévre, közben meg annyit zabálni, hogy jövőre ne tíz kilótól kelljen megszabadulni, hanem tizenöttől, hogy aztán egy év múlva is lamentálhasson az ember, hogy a kitűzött célt csak részben teljesítette (ez viszont intergalaktikus érdek).
Üresjárat, kis szünet, ilyesmi van most, erre akarok kilyukadni. Nyilván lesz még pár érdektelen poszt a hónapban, de az élet most nem erről szól. Meg igazából remélem, hogy ti sem szorultok rá arra, hogy a soraimat olvassátok.
Itt is vagyunk már.
Gyorsan eltelt ez az év minden szempontból, de zeneileg volt talán a leggyorsabb. Annak ellenére, hogy magyarhonban gyakorlatilag egész évben mindenki csak lamentált, hogy milyen gyenge 2008-unk van, én ezt egy pillanatig sem éreztem. Szinte minden hónapban találtam majdnem egy tucat olyan kiadványt, amivel napokig/hetekig, vagy minimális túlzással hónapokig el tudtam lenni. Ennek a dokumentációja az idei best of listám, ami elsősorban azt mutatja, hogy miket hallgattam a legtöbbször idén, és csak másodsorban(?) szól a megjelenések kultúrális jelentőségéről. Eddig mindig egy top10-es listát közöltem le, ezúttal ez változott: albumok tekintetében most a legjobb 30-at szedtem össze, mixek/válogatások terén pedig a kedvenc 15-ömet, és újrakiadásból is írtam ötöt, így kijött egy ötvenes lista, amivel, fogalmazzunk úgy, hogy elégedettebb vagyok, mint ahogy eredetileg gondoltam. A végére még poén alapon odabiggyesztettem a legjobb öt bulit is, amiben voltam idén, de azt már nem kell komolyan venni. Akinek bármi véleménye, netán saját toplistái vannak, az ne szégyellje megosztani velem! Remélem, hogy számotokra nem annyira nyilvánvalóak a listák, mint nekem, és esetleg találtok benne olyan lemezeket is, amiket nem ismertetek eddig, de kellemes pillanatokat fognak majd okozni.
Mielőtt elkattintanátok, szeretnék pár szót mondani az újságírásról is. 2008 ilyen aspektusban valóban a legkiábrándítóbb év volt: annyi rosszindulat és utálat van az emberekben manapság, hogy az egyetlen win-win megoldás számomra az, ha jövőre ezt kevésbé tekintenem munkának és annál inkább funnak, vagyis kevesebbet fogok írni, és javarészt megtartom magamnak a zenei élményeimet. Ugyanakkor azért annyi jó is történt, hogy augusztus vége óta a Quart szerzője vagyok, mert három év után ez az első hely, ahol ismét maximálisan jól érzem magam. Nem is húzom tovább a szót, van még mit olvasni bőven a továbbiakban:
