You are currently browsing the monthly archive for Szeptember 2008.
Mostanában valami nincs rendben velem. Többször érzékenyebb vagyok a kelleténél, meg kiakadok apró dolgokon, folyamatosan idegeskedem, és a többi. Tegnap Rolanddal beszélgettem erről, és nagyjából kitaláltuk, hogy valószínűleg azért van, mert hiányzik nekem az iskola, és az, hogy folyamatosan mászkálni kell, emberek között lenni. Ebben a félévben ugyanis (most már egy hónapja) itthon dekkolok: itthon csinálom a szakmai gyakorlatot (mivel interneten keresztüli munka), csupán hetente egyszer megyek be az irodába, vesződök a szakdolgozatommal (egyedül), hallgatom anyámék hülyeségeit (mostanában ebéd közben folyton rájuk jön, hogy lenyomják viccelődve a “majd amikor nemsokára mi már nem leszünk”-lamentálást – órákig tudnék sírni az ilyenek után, komolyan), és közben reménykedem, hogy Nóri többet érjen rá, de hát nem ér, mert nehéz a suli és otthon is van elég dolga. Én sokáig valamiféle társaságkerülő, antiszociális egyénnek tartottam magamat, de most kiderült, hogy ez nem így van (maximum abban maradhatunk, hogy a nagy társaságokat nem kedvelem). S akkor ugye most mit lehet tenni? Hát pont ez a baj. Nagyjából semmit.
Nyilván ez egy átmeneti időszak az életemben, de borzasztó. Nem tudom, milyen trükkökkel könnyíthetném meg a helyzetemet, vagy mit kéne csinálnom, hogy jobb közérzetem legyen (félre ne értsetek, nem unatkozom, csak egyszerűen hiányolom az embereket és a mászkálást magam körül). Az azért jó, hogy újra elkezdtem futni, tegnap 2km-t nyomtam “sprintben” (na jó, maradjunk annyiban, hogy gyorsabban, mint ahogy a 4km-t szoktam futni), és basszus, valamivel kevesebb mint 8 és fél perc alatt megcsináltam. Ami nyilván egy atletikus testalkatú embernek nem nagy eredmény, de nekem igen. Anno a suliban a 12 perces Coopereken futottam 2km-t. Ráadásul tegnap még csak el se fáradtam nagyon.
Azért van abban valami sanyarú humor, hogy a jövőbeli munkatársam/főszerkesztőm tíz perccel ezelőtt írt egy sms-t, hogy “Lol, a Burial albumot nevezték Mercuryra? Vicc.”
Akik nem értenék: A Mercuryra a jelöléseket július 22-én hozták nyilvánosságra, magát a díjat pedig múlt hét hétfőn osztották ki.
Már negyedik napja, hogy nem látom a napot. Azért ez eléggé el tudja baszni a hangulatomat. Fura, hogy tinédzserként mennyire vártam mindig ezt a szürkeséget és az esőt, az utóbbi pár évben meg mennyire nem szeretem. Valahogy elveszi az energiámat, és nem tudok koncentrálni semmire (pl.: már harmadik napja nem tudok befejezni egy kibaszott kritikát).
A szabadidőmben Commandos 2-zök. Ez mindent elárul.
Egyébként meg az mennyire durva már, hogy novemberben két héten belül lesz itt Clark és Squarepusher is a Warptól? Március-áprilisban ugyanígy volt már egy Autechre-Plaid párosítás. 2008 életem legjobb partiéve.
Igen srácok, épp azt súgom a fülébe.
Mint tudjátok, egyáltalán nem vagyok az a nagy nu metalos rocker arc (ilyen vonatkozásban keresztény meg aztán pláne nem), de most Nóri miatt hallgatni kell az új P.O.D. lemezt, és azt kell mondjam, hogy bár a When Angels & Serpents Dance nem az én világom, de pár szám istentelenül rendben van rajta. Az erősebb, odamondósabb témák nem fognak meg, de amikor két-három ilyen felvétel után lelassítanak a srácok, akkor nagyon jó dolgok szólnak. A Shine With Me teljesen egyben van, a Hollóban lévő Can’t Rain All The Time mintájára írt It Can’t Rain Every Day egyértelműen a tetőpont, de a The End Of The World is hallgatható minden kommerszsége ellenére. És akkor jön ugye utána a This Ain’t No Ordinary Love Song, amit simán énekelhetne a Lifehouse és a Theory Of A Dead Man is, amikor pedig már azt hinném, hogy ezzel végleg kifújt nekem a lemez, akkor a végére becsúszik a Tell Me Why és a Rise Against is, amik már teljesen a Stereophonics és társai által kitaposott indie rock nyomvonalán haladnak (utóbbiban ráadásul egy helyen olyan experimentális csavargatások vannak, hogy csak nézek). Kellemeset csalódtam, na.
Kedd óta szervízben van a gépem (hagyjuk, hogy miért: a lényeg, hogy beszívtam a véreres faszt), és a család ősrégi, bődületesen lassú laptopján dolgozom (a bootolási ideje 6 perc, no kiddin’ – és a gép teljesen tiszta), ami azt jelenti, hogy a zeneállományom jó részét nem tudom elérni, vagyis “kénytelen” voltam a lemezgyűjteményemet hallgatni egész héten (jelenleg alig van nálam hat-nyolc promolemez, ráadásul egy-két kivétellel már mindet rongyosra hallgattam). Ez persze nem nagy gond, ha van az embernek közel kétszáz eredeti cd-je (meg vagy háromszáz promolemeze), arról nem is beszélve, hogy így legalább előkerülhet egy-két régi kedvenc, melyekről el lehet dönteni, hogy még három-öt-tíz év után is annyira szeretem-e őket, mint anno. Annyira persze ne gondoljatok nagy rotációra, simán elvoltam olyan jelenkori cuccokkal, mint Francois K Masterpiece-e (tényleg az), a tavalyi LCD Soundsystem lemez, a szintén tavalyi Orbital Live, vagy mondjuk a friss promókból a Shapeshifters In The House mixe (ami számomra óriási meglepetésként tök jó). Viszont előkerült pár régi darab is, meg szeretném osztani a gondolataimat veletek.
John Digweed: Global Underground 019 – Los Angeles (2001)
Ez a lemez sokáig – vagy talán mindmáig – a ma már csak mocsári progresszív house-ként ismert stílus alfája és omegája. Nyilván voltak a maga korában kihívói, és biztos vannak példák, melyek hasonlóan jó színvonalat képviseltek akkoriban, mára viszont tuti csak Digweed duplája ismert annyira, hogy a stílus későbbi generációjának számára is köthető valamihez a 19-es szám és maga Los Angeles. Ezzel pukkadt ki a sötét, mély és befordulós progi lufija, ez volt az utolsó darab, amire érdemes emlékezni, az mondjuk egy teljesen másik kérdés, hogy egyben a legjobb is. Még tizenhat éves se voltam 2001 februárjában, amikor meghallgattam, és egyből beleszerettem. Hiába volt ott nekem mellette már jóideje a bigbeat, a Crystal Method, vagy a Hybrid, ez a zene lett hosszú éveken át (mondjuk e sorok írásakor belegondolva lehet, hogy az a hosszú jelző csak kettőt foglal magába) a meghatározó irányzat, s emlékszem, hogy amikor később lejöttem a progiról, annyi minden bepótolni valóm lett, hogy később ezekből tovább kutatva lett olyan széles zenei ismeretem, amivel ma rendelkezem. Szóval, bizonyos szempontból áldás volt nekem ez a dupla, nagyon imádtam, viszont ma már egyszerűen nem tud a hatalmába keríteni. A zenék hosszúak, unalmasak; már nem érzem bennük azt a meditatív energiát, amivel régen naponta többször is rá tudtam hangolódni és hallgatni az egyébként tök egyszerű zenéket. Érdektelen, na. Az első lemezt még többnyire végigszenvedtem a héten, a másodikat viszont tizenöt-húsz perc után kivettem. Sajnos ez a progresszív house sorsa is: sokáig uralta a világot, generációkat határozott meg, de tartósan maradandót nem tudott létrehozni. Digweed későbbi munkái pedig még nagyobb csalódást okoztak. Valahol mintha meg lenne nekem az MMII, majd előkeresem és meghallgatom, de belül valami azt súgja, hogy az nekem annyira nem tetszett már. A Fabric 20 mondjuk kellemesen meglepett, de Digweed addigi ízlésével és szelekciójával már köszönőviszonyban sem volt, amit meg mostanában a Transitions-ökkel művelt, azért körülbelül el lehetne tőle venni minden dícséretet, amit a kilencvenes években bezsebelt. Kiégett, a trendek után csak szokásból kullogó top DJ mára az öreg, de ez elmondható az egész “progi all-star csapatra”. És nekem ne jöjjön egyet nem értéssel senki: azokon nagyon jól látszik, hogy 2000-ben maximum kommersz dance-t hallgattak. Egyedül Nick Warren az, aki soha nem tagadta meg a gyökereit, és még ma is azzal a mentalitással és zeneiséggel nyomja, amivel tizenöt éve, és ezért én nagyon felnézek rá. Októberben jelenik meg a legújabb mixe (a harmincötödik Global Underground), és annak ellenére, hogy ma már maximum csak azért hallgatom meg ezeket a szetteket, mert szakmailag tudok értékezni róluk (mondjuk emiatt biztos jobb objektivitással), Warren dupláját mégis nagyon kiváncsian várom, magas elvárásokkal.
Jori Hulkkonen – Different (2002)
A Discogs-on ez Jori Hulkkonen legalulértékeltebb albuma, de számomra mégis az egyik legkedvesebb tőle. Lehet, hogy azért, mert ezzel ismerkedtem meg vele 2002-ben, vagy talán azért, mert a pár negatívabb vélemény ellenére mégis egyszerűen kurva jó számok vannak rajta. Legyen az utóbbi, mivel a Different még ma is egy élvezetes lemez. Kicsit talán ketté is vágja Hulkkonen diszkográfiáját: az ezelőtti albumaira főleg csak fel voltak dobálva a nyolc-tíz perces zenék bárminemű elképzelés nélkül, az ezutániak pedig konceptlemezek voltak. Ez meg valahol a kettő között van. Az irányadó stílusok még mindig a techno és a deep house, de van már rajta popzene is. Akkoriban a szűk entellektüell partizók kedvelt hangzásvilága volt az, amit a Different képvisel, ma már jobbára csak történelem, habár foszlányokban még felfedezhető az öregebb techno DJ-k bulijainak építkező, vagy levezető szakaszában. S ez engem kellemes nosztalgikus érzéssel tölt el: arra az időszakomra emlékeztet, amikor ismét kezdtem felfedezni, hogy mennyi jó stílus van, és szó szerint öntötték az asztalomra a zenéket az idősebb haverok. A You’re My Excuse For Being Me, Four Seasons Four Lovers, Man From Solaris és Latin Taiga című dalok még ma is magukkal ragadnak. Nem korszakalkotó, de mindenképp kellemes lemez, amit büszkén fogok őrizni a gyűjteményemben évtizedekkel később is.
Vladislav Delay – Multila (2000, reissue: 2007)
Sajnos nekem már csak a reissue jutott Vladislav Delay úttörő munkájából, de nem vagyok különösebben szomorú emiatt. A Multila még ma is egy komoly mű, amiről példát vehet minden glitch és minimal művész – gyakorlatilag ez az lp megelőlegezte a lakótelepi betonba öntött glitch mozgalmat. Borzasztóan komplex lemez, amit jól jellemez, hogy háromtól egészen huszonkét percig mindenféle hosszúságú felvétel található rajta, és rossz pontja nincsen. Persze a huszonkétperces Huone a győztes trekk, de ez nem von le a többi értékéből se semmit, azt pedig szerintem senki se gondolta volna, hogy Sasu Ripattiból később ekkora zenész lesz. Ugyan sokáig úgy tűnt, hogy ezt a témát már nem érzi annyira, mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Luomo álnév alatt 2000-ben megelőlegezte az egész minimaltechno szcénát, majd később írt egy tökéletes poplemezt, de aztán tavaly Delayként megírta a Whistleblowert (persze a köztes időszakban írt még több lemezt is, de a 2001-es Animán kívül egy sem ért a Multila közelébe), ami méltó folytatása ennek a remekműnek. Az meg külön öröm, hogy még idén lesz új Luomo lemez is, sokat várok tőle (mivel az ezen alteregó alatt megjelent 2006-os lemezében – Paper Tigers – nagyot csalódtam).
The Glimmers – DJ Kicks (2005)
A megjelenésekor nem értékeltem túlságosan sokra ezt a mixet, de az utóbbi 1-2 évben nagyon megszerettem. A Glimmers mára az egyik legkoolabb retródiszkó formáció, mindazonáltal a DJ Kicks-ükön ennek még nincs annyira nyoma: csak pár, évtizedesen öreg zene van rajta, a többi mind páréves, vagy aktuális, és hiányzik az egészből az az arcoskodás, nagyképű gyűjteménymutogatás, ami mára a Glimmers-et egy karakteres, utánozhatatlan duóvá avanzsálta. A hangzása részben a korai LCD Soundsystemes punk diszkó, részben pedig klasszikus diszkó, de a vége felé elmegy a súlyos dubok és a testesebb zenék irányába is. Mindmáig nem lett trend ebből a hangzásból (de még lehet!), ezért sem a Glimmers, sem a DJ Kicks-ük nem valami ismert (meg igazából, bevallhatjuk, hogy van már ennél azért jobb mixük is), de nincs miért szégyenkezniük: egységes, rendben lévő kiadvány ez, amin a számok közel kétharmada jó, és olyan előadók találkoznak rajta, mint a Two Lone Swordsmen, Danny Tenaglia, Lindström & Prins Thomas, vagy a Peaches. Az első szám pedig (Bis – Shack Up) a Glimmers stílus iránti igaz elkötelezettségének a deklarációja.
A héten megkaptam a nyári számért járó fizetésemet a Freee magazintól, és ezzel megszűntem létezni ott. Vége, elváltunk: gyerekkori álmom megvalósításáért hat évig tapostam (szerintem nem lettem volna újságíró sose, ha 2000-ben nem veszem meg életem első Freee-jét), majd két évig működhettem közre a tartalom írásában. Szép volt, jó volt, de bizonyos – politikailag korrekten fogalmazva – szakmai nézeteltérések miatt úgy láttam a főszerkesztőmmel jónak, ha a jövőben nem folytatom náluk. Ezzel egy korszakot tekintek lezártnak, vagyis ideje a következő szintre lépni, és új célokért, hosszútávú álmokért küzdeni újabb éveken át. Hogy jó újságíró lettem-e ezalatt a nyolc év alatt? Fasz tudja, itthon ez nem mérce. A többség szerint talán nem, de szerencsére nem vagyok munka nélkül.
Szép emlékeket őrzök az ott eltöltött két évről: már az nagy eredmény volt számomra, hogy ők kerestek meg engem, hogy akarok-e nekik dolgozni, s bár akkorra már jóformán senki nem volt ott a régi, klasszikus csapatból, de azért egy jó kis banda verődött össze, aki megérdemelné, hogy havonta csinálhasson magazint, de a körülmények ezt mégsem teszik lehetővé. No, nem baj, sok sikert kívánok nekik innen is, remélem, hogy a jövőben még a mostaninál is jobb lapszámokat adnak majd ki.
S, hogy hova tovább? Már vannak alakulóban lévő tervek. Egy ideje megjelennek az írásaim az ország egyik közismert és talán legszakmaibb zenei portálján, és úgy tűnik, hogy nemsokára kinézőben lesz egy másik hely is. Csak mindent a maga idejében.
Történnek a dolgok. A héten megkezdtem a szakmai gyakorlatomat, ami tizenöt héten át fog tartani. Remélem, hogy inkább fun lesz, mintsem kemény munka (eddig fun), és mellette a szakdolgozatom írásával sem szenvedni, hanem élvezkedni fogok. Még nincs rendes címe neki, de az elektronikus zenei kiadók és vásárlók közti, illetve az előadók és rajongók közti kommunikációval szeretnék foglalkozni, meg a digitális formátummal.
A héten voltam beiratkozni a suliban. Persze nem küldtek üzenetet, hogy most kell, csekket se kaptam, ha nem kérdezem meg, akkor nem tudom, hogy jövő keddig kell leadni a végleges címet stb. Még jó, hogy a csajok szóltak; hiába van neptun, külker-online meg kkf, ezek basznak bárhova is kiírni bármit.
Vic be akar szervezni valami bizniszbe. Állítólag lesz irodája, meg saját kurvája hozzá. Az ilyen biznisz csak jó lehet, benne akarok lenni én is.
Szombaton Nórival és Rolandékkal megyünk meccset nézni. Vasárnap meg jön át Nóri. Juuuj :$. Az a poén, hogy még akkor is pillangókkal teli, rózsaszín felhős égboltot látok magam felett, amikor csütörtök este 2246 van, és Vladislav Delay legsötétebb glitch munkáit hallgatom. Szerelmesség van, csudijó.
Gondolkodom azon is, hogy visszahozom a zenei tartalmat. Nem úgy, ahogy eddig volt, hanem rendszertelen (heti, kétheti, havi, ahogy jön) frissességgel, rövidebb-hosszabb eszmefuttatások formájában. Néha egész hosszú gondolatfoszlányok bontakoznak ki bennem, amiket soha nem tudok hova leírni, lehet, hogy itt belekezdek. Valakit érdekel?
Tricky – Knowle West Boy (Domino)
The Chemical Brothers – Brotherhood (Freestyle Dust)
VA – Onür Özer – Watergate 01 (Watergate)
Goldmund – The Malady Of Elegance (Type)
Van She – V (Modular)
Geskia – Silent 77 (Flau)
The Prodigy – More Music For The Jilted Generation (XL)
Andy Stott – Unknown Exception (Modern Love)
VA – Paul Oakenfold – Anthems (Warner Music TV)
VA – Justin Robertson – The Art Of Acid (Harmless)
Max Tundra – Parallax Error Beheads You (Domino)
VA – Charles Webster – Coast 2 Coast (NRK)
VA – Fred Deakin – Nu Balearica (Ministry Of Sound)
Shed – Shedding The Past (Ostgut Ton)
