You are currently browsing the monthly archive for június 2008.
A 2003-as Singles 93-03 után öt évvel ismét válogatással jelentkezik a Chemical Brothers, ezúttal viszont best of a koncepció, és nem singles, habár a számlistán ez sajnos nem érződik. Ezen a válogatáson sem lesz rajta az It Began In Afrika, sem az Elektrobank (és a Where Do I Begin? se, ha már arról a lemezről beszélünk), helyette viszont megint hallhatjuk a Let Forever Be-t és a Block Rockin’ Beats-et, amik a Singles 93-03-on is rajta voltak. Nem értem minek kell ezekkel duplázni, már biztos megvannak mindenkinek. Jó hír viszont: a lemezen hallható lesz a Heroes soundtrackhez készített Spank Rock kollaboráció eredménye, a Keep My Composure, illetve a 2003 után készült legjobb felvételek is a Salmon Dance kivételével (Galvanize, Believe, Do It Again, Saturate). Még jobb hír: lesz egy második lemeze is a Brotherhood címre keresztelt kiadványnak, ami az összes eddigi Electronic Battle Weapont tartalmazni fogja. Már csak ezért megveszem, de be kéne már végre látni: a Chemical Brothers-életmű legjobb darabjai nem férnek rá egy korongra. Mondjuk ennek a szerkezeti felépítése azért elég jó, látszik, hogy nem csak feldobálták egymás után a zenéket, mint 2003-ban.
The Chemical Brothers – Brotherhood
01. Galvanize
02. Hey Boy Hey Girl
03. Block Rockin’ Beats
04. Do It Again
05. Believe
06. Star Guitar
07. Let Forever Be (Feat. Noel Gallagher)
08. Leave Home
09. Keep My Composure (Feat. Spank Rock)
10. Saturate
11. Out Of Control
12. The Golden Path (Feat. The Flaming Lips)
13. Setting Sun (Feat. Noel Gallagher)
14. Chemical Beats
A minap olvasom a Filter 27-ön, hogy azonnali hatállyal lemondott Tami Fenwick és Jeremy Armitage, a Resident Advisor nevű nemzetközi elektronikus zenei portál (talán a legolvasottabb ilyen a világon) főszerkesztője és koordinátora/irányítója (őszinte leszek, nem tudom mi a managing editor magyar megfelelője, lehet nincs is), miután – hozzáteszem, számunkra hard evidence hiányában, de – feltételezhetően a Renaissance kiadó nyomást gyakorolt rájuk, hogy a pár héttel ezelőtt lehozott John Digweed – Transitions vol. 4 kritikát (amiben a lemez 2/5-ös osztályzatot kapott) cseréljék ki. Tegnap csodálkoztunk is egy sort Vic-kel azon, hogy Transitions vol. 4 kritika olvasható a site-on, mivel mintha már korábban írtak volna róla, a 4/5-ös osztályzaton meg aztán pláne (illetve én nem, mert egy ideje már nem vagyok hajlandó ilyen lemezeket hallgatni). Elég sok blog és website beszámol az esetről, nem egy fórumon már-már valamiféle botrány van kitörőben. Ezzel kapcsolatban pár dolog kikívánkozik belőlem, főként a hazai helyzettel kapcsolatban, ugyanis – nem pont ilyen, de egy hasonló esett miatt szűnt meg nekem is az állásom pár héttel ezelőtt.
Szóval, elektronikus zenéről írni mostanában már borzasztóan kiábrándító, én újabban elgondolkodtam is párszor azon, hogy abbahagyom az egészet, és inkább megpróbálok a tanult szakmámmal valami munkát keresni (mondjuk jövő februárban államvizsga, vagyis utána mindenképp kénytelen leszek). Aki ismer, az tudja, hogy soha nem tartottam magamat különösebben tehetséges írónak, amit az évek folyamán azzal próbáltam kompenzálni, hogy minél több dolognak utánaolvastam a weben, illetve most már nem egy angol nyelvű zenetörténeti könyvet is elolvastam (persze szigorúan az elektronikus zenén belül, nem kell semmi komolyra gondolni), így, ha már fogalmazásban annyira nem is vagyok penge, de a tartalom, a mondanivalóm – és az őszinteségem – kárpótolni tudja az embereket. Sajnos idővel rájöttem azonban, hogy az embereket nem érdekli az, hogy te mennyire vagy kool valamiben, sőt, a tapasztalat azt mondatja velem, hogy idővel valamiben minél nagyobb ismereted lesz, annál jobban ki leszel nézve. S nem munkatársi részről, hanem olvasói részről, mert az olvasók nem szeretik, ha az író okosabb náluk (alapvető felállás a kritikáknál ugyanis, hogy az olvasó a nagy szakértő, aki ízekre szedi a kritikust, mert nem azt írta, amit az olvasó gondol az albumról). Bevallom őszintén, én nem tudom, hogy az elektronikus zenei szcénán kívül is ez-e a helyzet, de ha erről a műfajról van szó, akkor bizony megkerülhetetlen ez a dolog. Nem akarok ego feed-jellegű posztot írni, de sokszor sírni tudtam volna azon, hogy milyen olvasóközönségnek írtam olykor.
Nem kedvelem különösebben Bede Márton írásait, de van a Quarton Építészetről táncolni, de tolókocsival címmel egy kifejezetten jó cikke, amiben érintőlegesen foglalkozik az elektronikus zenei szcénával. Kiemelem a lényeget:
“Ami ma Magyarországon popzenei újságírásnak nevezi magát, az jobb esetben lelkes dilettantizmus, a rosszabbikban pedig primitív ostobaság. Az elsőre a legtöbb példát a műfajok mentén öndefiniáló médiumokban lehet fellelni, a Freee Magazintól a Punkportálig. Ezek többnyire elég jól elszórakoztatják az irántuk érdeklődő szubkultúrákat, ám mindegyiküknek van két, kinőhetetlen gyermekbetegsége. Írástudatlan szerzőik vannak, akik ráadásul annyira lelkesednek választott műfajuk iránt, hogy képtelenek termékeit kritikai szemmel nézni, és egyszerűen minden tetszik nekik. Az e cikkhez áttanulmányozott Metal Hammer lemezkritikái alapján például a megelőző hónapban egyetlen egy rossz vagy közepes metállemez sem született, csak néhány jó és temérdek tökéletes.”
Persze ne értsük szándékosan félre Bede utolsó mondatát, nem csak a Metal Hammerre igaz ez, hanem minden elektronikus zenei magazinra/portálra is. Egyszerűen ezeknek az embereknek a szemében nem létezik rossz lemez, és én most a végtelenségig tudnám sorolni, hogy mennyire bunkó, sértő és fenyegető leveleket és üzeneteket (nem viccelek) kaptam, amikor valamire azt mertem írni, hogy nem jó. Gőzöm sincs, hogy hogyan indult el ez a folyamat még régen, de mára elértük azt, hogy van egy tökéletesen buta, agymosott, zeneileg teljesen inkompetens olvasótábora a magyar zenei újságíróknak, amivel már egyszerűen nem lehet mit kezdeni. A fejekben megállt az idő valamikor még régen, ragaszkodunk olyan ősküveletnek számító stílusok istenítéséhez, amiből gyakorlatilag egy élvezetes megjelenés nem volt már hosszú ideje, s, ha bármi, eme tételekkel ellentéteset mersz mondani, neked annyi. Eközben meg külföldön egyre jobban tágul az emberek befogadóképessége, nem egy olyan website létezik már, ami szándékosan foglalkozik párhuzamosan például az indie rockkal és a minimaltechnóval, és az emberek nem érzik azt, hogy utálniuk kéne a másikat azért, mert nem ugyanazt szeretik. Itthon nem tudom, hogy fog-e valaha változni ez. Blogszinten már működik, de alighanem két-három tucat blog nem fog csodát művelni a maguk fejenként 100-300 olvasójával. Meg is mondom miért: anno, amikor elkezdett a Kultblog felfelé ívelni, kitaláltam azt, hogy mi lenne, ha próbálnánk más hasonszőrű blogokat a szerkesztőikkel magunkba olvasztani, egyesíteni, hogy közösen valami nagyobbat hozzunk létre. Nem ment. Megkerestem vagy tizenöt bloggert, és mindenki ragaszkodott a maga felületéhez és a szaros száz olvasójához. Ezt soha nem fogom megérteni. Én képes voltam arra, hogy innen kiemeljem a zenei contentet és betegyem a Kultblogba (az a poén, hogy ez meglátszott a statisztikákon is: azóta ezt a blogot kb. százzal kevesebben olvassák, a Kultblogot meg annyival többen), nem tudom másnak mibe tellett volna. Nagy website-ot meg nem érdemes indítani: vagy hagyod, hogy különböző érdekcsoportok azonnal felfaljanak, vagy esélyed sincs bekerülni a körforgásba. Ezt bukta be a Resident Advisor is. Én közel öt éve olvasom, és tényleg szédületes, hogy az elmúlt másfélben mennyire kinőtték magukat. Most már legalább tudom, miért.
Nem akarom rétestészta hosszúságúra nyújtani a mondandómat: a helyzet egyre kilátástalanabb itthon. Akármennyire akarjuk szívből, lelkesedésből csinálni, ráadásul most már sokunk részéről komoly szakértelemmel megfejelve, egyszerűen nem kell senkinek. Négy év alatt a negyedik munkahelyem szűnt meg, mindig ugyanazzal a problémával. Az őszinteségem soha nem lesz eladó.
Igazából csak egy dolgot tudok mondani az utóbbi napokban, ami ráadásul még csak nem is saját gondolat, hanem Vic mester agyszüleménye. Szóval:
Intergalaktikus érdek a spanyol győzelem.
UPDATE: Van igazság.
Sikerült minden tárgyam, nem viszek a következő félévre semmit se magammal, úgyhogy csak a szakmai gyakorlattal és a szakdolgozatommal kell majd törődnöm. Fantasztikus érzés leírni. Egészen szeptember 1-ig nincs más dolgom, mint olvasni, amennyi belém fér, nagyokat sörözni a haverokkal és minél több időt lenni a barátnőmmel, akiről tudom, hogy eddig nem írtam semmit, de nem is tervezek sokat: most már lassan másfél hónapja együtt vagyunk, és minden funky.
Scott Lynch meg már vár rám az asztalon, jippííí.
Július 7-én jelenik meg Leila új nagylemeze, a Blood, Looms & Blooms a Warpon, ami a kísérleti elektronika kedvelők körében ismert producernőnek nyolc év után az első kiadványa. Jómagam nem ismerem annyira Leilát: válogatásokról, innen-onnan hallottam már pár munkáját korábban (az Aphex Twin-féle Rephlex-en és az XL-en jelentek meg), de igencsak mellbevágott ez a lemez, ami még az experimental világában is minden, csak nem hétköznapi. Nem betegesen széttolt elképzelésekre kell gondolni, sokkal inkább valami olyasmire, mintha egy American McGee, vagy egy Tim Schafer (elnézést, hogy csak játékgéniuszok jutnak eszembe, de én ezeken nőttem fel) az Alice, vagy a Psychonauts után megírná a játéknak a musicaljét. Furcsa, torz, groteszk, de játékos és művészi kivitelezések csokorja a korong, aminek a hangulata nagyon szürreális, de azt hiszem, hogy aki próbálta az előbb említett programok valamelyiket, az érti, hogy mire gondolok. Valószínűleg nem a “rongyosra hallgatott” kategóriát fogja erősíteni nálam ez az album, de már most látom, hogy jó párszor elő fogom venni.
Leila – Blood, Looms & Blooms
01. Mollie
02. Time to Blow ft. Terry Hall
03. Little Acorns ft. Khemahl & Thaon Richardson
04. Daisies, Cats and Spacemen ft. Roya Arab
05. Mettle
06. Teases Me ft. Luca Santucci
07. Carplos
08. The Exotics ft. Seaming
09. Deflect ft. Martina Topley-Bird
10. Norwegian Wood ft. Luca Santucci
11. Lush Dolphins
12. Ur Train ft. Luca Santucci
13. Young Ones
14. Why Should I? ft. Terry Hall & Martina Topley-Bird
Februári posztomban már kifejeztem aggodalmamat, hogy nem Tom Middletonnak kellene mixelnie a sorozat ötödik darabját, és szerencsére a Soma is erre az álláspontra jutott utólag. Az új részt a kiadót még több mint tizenöt évvel ezelőtt életre hozó Slam duója rakta össze. A végeredmény nem olyan lengedező, lágy tavaszi mix, mint Funk D’Voidé, hanem egy forró nyári éjszakákat megelőlegző techno szett, ami koherens összetétele mellett is meglehetős precízséggel lavíroz a stílus minimal és vadabb alfajai közt. Első találkozásra jó darabnak tűnik.
Sci-Fi Hi-Fi vol. 5 mixed by Slam
01. Rom1F – PI Kiss The Sky (Claro Intellecto Remix)
02. Social Material – Class (Loco Dice Mix)
03. SIS – Orgsa
04. Plasmic – Pearls On A String
05. Matthias Meyer – Tout Va Bien Butkickneu3
06. Matthias Tanzmann – Keep On
07. Anderson Noise – Londrina (Daniel Carboni and Alessio Mareu Remix)
08. Jandroide – Grande Coracion
09. Prompt – Evolve (Original Mix)
10. Decimal – Eleanor
11. Funkwerkstatt – Sputnik
12. Poxy Music – War Paint (Claude Von Stroke Mix)
13. Slam – What’s On Your Mind?
14. Danton Eeprom – Face Control
15. D’Julz – Just So You Know (2000 and One Remix)
16. Cle – Nomads (Mathias Tanzmann Remix)
17. Tigerskin – Push The Patton
18. Mauro Picotto – Flashing
19. Slam – City Destroyer
Párszor szóba került már a téma, hogy dubstep, nagy hype, csak mire, mert nagyon fejletlen, buta zene, de úgy tűnik, hogy 2008-ra már felnövőben van. Egy zseniális Meat Beat Manifesto album után itt a következő nagy dubstep produkció, vagyis Ital Tektől a Cyclical. Jók a basszusai, helyenként pont annyira misztikus, hogy ne vigye túlzásba, máskor meg nagyon fémes, szóval jó anyag, szeretem.
Ital Tek – Cyclical
01. Cyclical
02. Pins
03. White Mark
04. Bloodline
05. Tokyo Freeze (Remix)
06. Still Shores
07. Versus
08. Red Sky
09. Insomniac
10. Wind Tunnel
11. Deep Pools
Minden vizsgaidőszak vége felé van egy pillanat a hallgató életében, amikor már tényleg alig van hátra valami, de mégis úgy érezzük, hogy már nem bírjuk tovább. Nos, nálam ez a nap ma jött el: nyilván közrejátszik az egy hete tartó undorító idő, minek áldásos hatása révén Apparat után Jori Hulkkonenre se tudtam elmenni, illetve már napok óta unott, levert, fáradt és nyűgös vagyok, meg nézhetek a nyáron új munka után, de mégis, igazán jó lenne már, ha legalább jövő péntek este lenne, mikor végre elmondhatom magamról, hogy túl vagyok mindenen (legalábbis ez a terv, meglátjuk sikerül-e), és minden más problémámat félretehetném pár napig.
S, akkor a bitching befejezte után most megpróbálok mégis visszamenni tanulni. Kedden világgazdaságtan sokadszor, pénteken spanyol szóbeli, drukkoljon mindenki.
Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége
Valahol félúton van egy 60-80 oldal, amikor kicsit érdektelenné válnak a történések, de ettől eltekintve Arthur C. Clarke regénye zseniális. A tény pedig, hogy 1953-ban írta, csak tetézi ezt a zseniális összhatást.
Az emberiség feje fölött egyszer csak megjelennek a főkormányzók a maguk hatalmas űrhajóival és isteni erejükkel, hogy elhozzák a békét. De miért ilyen jóságosok velünk ezek az idegen lények, akik ráadásul pont úgy néznek ki, mint az ördögök? Mik a terveik velünk, és vajon létezik-e valamiféle erő, ami még felettük is áll? Nagyjából ezekre a kérdésekre próbálja megtalálni a választ Arthur C. Clarke több mint fél évszázaddal ezelőtt írt regénye, ami klasszikus sci-fi a javából, de számomra még mindig döbbenet, hogy valaki már ötvenöt évvel ezelőtt is ilyenre volt képes.
A történet az emberiség több évtizedét, évszázadát dolgozza fel, s a végén a gyermekkor tényleg véget ér. A zárás talán egy picit kiszámítható, és nem válaszol meg annyi mindent, mint amennyit szerettem volna, de nem biztos, hogy ezt hibának kell vennem. Arthur C. Clarke pont annyit ír le, amiért a saját korában nem száműzték volna az írók köréből, s így az egész regény nem más, mint egy brilliáns sci-fi, amely végkimenetelének talán az olvasó fantáziája szabhat egyedül határt.
Négy és fél pont az ötből.
Közel négy hónap után ismét van új podcastem. Kicsit az elmúlt időszak feldolgozása: talán már nem annyira aktuális, de azt hiszem ezzel a harmincnyolc perccel bármikor be tudom majd azonosítani az életem legutóbbi szakaszát (jobbklikk a képre, majd mentés másként).
