You are currently browsing the monthly archive for január, 2008.
Alec Empire élménybeszámoló:
- vicces fazon volt. az utolsó percekben már a nácikról beszélgettünk.
- hat o biztosan sokat tud a nacikrol, elvileg nagyon utalja oket….
- a legnagyobb az volt, amikor kétszer németül fejezte be a mondatai második feleit. :d
- es erre te mit mondtal? ja wohl herr obersturnfuhrer empire? :)))
Visítottam öt percig :d
I used to hump my pillow at night.
The type of silent prayer to make myself prepare for the light.
Me and my cousin Duce would rank the girls between one and ten
and the highest number got to be my pillows pretend.
Now I apologize to every high ranker.
But you taught me how to dream and so I also thank you.
I never had the courage to approach you at school.
We joked around a lot and I know you thought I dressed cool.
But I was just covering up all the insecurities that came bubbling up.
My complexion had me stuck in an emotional rut, ‘like the time you Flavor Flaved me and you called me
“Yo Chuck, they say you’re too black, man”.
I think I’m too black. Mom, do you think I’m too black? I think I’m too black.
Black Stacey.
They called me Black Stacey.
I never got to be myself ’cause to myself I always was Black Stacey,
in polka dots and paisley, a double goose
and bally shoes, you thought it wouldn’t phase me.
I was Black Stacey.
the preachers’ son from Haiti who
rhymed a lot and always got the dance steps at the party.
I was
Black Stacey.
You thought it wouldn’t phase me, but it did ’cause I was just a kid.
I used to use bleaching creme, ’til Madame CJ Walker walked into my dreams.
I dreamt of being white and complimented by you, but the only shiny black thing that you liked was my shoes.
Now, I apologize for bottling up
all the little things you said that warped my head and my gut.
Even though I always told you not to brag about the fact that your great grandmother was raped by her slave master.
Yeah, I became militant too.
So it was clear on every level I was blacker than you.
I turned you on to Malcolm X and
Assata Shakur in my three quarter elephant goose with the fur.
I had the high top fade with the steps on the side.
I had the two finger ring, rag top on the ride.
I had the sheep skin, name belt, Lee suit, Kangol, acid wash Vasco, chicken and waffle.
Black Stacey.
They called me Black Stacey.
I never got to be myself ’cause to myself I always was Black Stacey,
in polka dots and paisley, a double goose
and bally shoes, you thought it wouldn’t phase me.
I was Black Stacey.
the preachers’ son from Haiti who
rhymed a lot and always got the dance steps at the party.
I was
Black Stacey.
You thought it wouldn’t phase me, but it did ’cause I was just a kid.
Now here’s a little message for you.
All you baller playa’s got some insecurities too,
that you could cover up, bling it up, cash in and ching ching it up, hope no
one will bring it up, lock it down and string it up.
Or you can share your essence with us, ’cause everything about you couldn’t be rugged and ruff.
And even though you tote a glock and you’re hot on the
streets, if you dare to share your heart, we’ll nod our heart to its beat.
And you should do that, if nothing else, to prove that
a player like you could keep it honest and true. Don’t mean to call your bluff but mothafucka that’s what I do.
You got platinum chain then, son, I’m probably talking to you.
And you can call your gang, your posse and the rest of your crew.
And while you’re at it get them addicts and the indigent too. I plan to have a whole army
by the time that I’m through to load their guns with songs they haven’t sung.
Black Stacey.
They called me Black Stacey.
I never got to be myself ’cause to myself I always was Black Stacey,
in polka dots and paisley, a double goose
and bally shoes, you thought it wouldn’t phase me.
I was Black Stacey.
the preachers’ son from Haiti who
rhymed a lot and always got the dance steps at the party.
I was
Black Stacey.
You thought it wouldn’t phase me, but it did ’cause I was just a kid.
Tegnap először feküdtem le úgy aludni a nyár után, hogy nem állítottam be az órát ébresztésre.
Kivégeztem ezt a félévet is, kétségbeejtő közelségben van már a suli vége. Tizenhárom vizsgából tizenegyet abszolváltam sikerrel, vagyis hoztam a szokásos formámat (minden félévben két tárgyat bukok). Most nincs más dolgom ezen a hétvégén, mint pihenni és részegedni, hétfőtől pedig muszáj írnom a dolgaimat ezerrel, mert nem állok sehogy, miközben a lapleadási határidő rücskös fasza célba vette már a seggemet.
Pihenjünk.
Érdekes kritika olvasható a Popmatters-ön az őszi The Kings Of Electro válogatásról: míg a kritikus teljesen odáig van Playgroup mixéért (hozzáteszem, teljes joggal), addig az Alter Egós oldaltól többet várt. Nehéz ezzel mit kezdeni. Tényleg inkább a techno nézőpontjából van megközelítve Flügelék munkájában a stílus, de számomra ez nem jelent akadályt abban, hogy rendkívül egységesnek, változatosnak és élvezetesnek érezzem a szettet. Lehet, hogy azért van ez, mert túl sok személyes élmény köt a dalokhoz? Lehet, elvégre ezek a munkák tényleg olyanok, amik nagyban meghatározták a zenei ízlésemet. S, amikor azt írja a pali, hogy “I was surprised to hear the original mix of Azzido Da Bass’ “Doom’s Night” included—I hadn’t heard that song in forever and a day”, akkor az én pofámra is kiül az elégedett mosoly. Örülök, hogy felkerült rá, ugyanis ez az első válogatásom, amin megtalálható ez a méltatlanul elfeledett klasszikus.
Itthon elég sok ember húzta amúgy a száját a kiadvány kapcsán, mivel, hogy ez nem igazi electro. Ők is ennyit értenek hozzá.
Az imént ért véget a Wijk aan Zee-i szupertornán a Topalov-Kramnyik mérkőzés, és végre igazi, vérprofi sakkot láttunk. Eddig különösebben nem ájultam el a versenytől, volt pár izgalmasabb játszma, de ezeket leszámítva érdektelen döntetlenek sorozata az egész, ami egyébként egyre jobban rátelepszik a versenysakkozás top20-ára. Igazság szerint én ettől a partitól csak titokban vártam ilyen színvonalas játékot, mert egyébként a világbajnoki párosmérkőzés botránya óta, ha teheti, kerüli egymást a két géniusz.
Ami a legfontosabb: Topalov nyert, még hozzá olyan játékkal, hogy a bokámat lefostam. Kramnyikot gyakorlatilag lehetetlen megverni a versenyeken, hozza azt a profi taktikázós mechanizmust, ami a múlt században a szovjet sakkozást majdnem harminc évig egyeduralkodói szinten tartotta. Nem kockáztat, egyenlő állásokban gyorsan döntetlenre adja a partijait, ahol pedig a megnyitás után minimális előnye van, azokat ledarálja kőkeményen. És ezzel ő a világ legjobbja, pont.
Ettől független Topalovot jobban szeretem, mert bár taktikázni nem tud olyan jól, de szereti az éles helyzeteket, és izgalmasabbak a mérkőzései. A mai pedig után lehet, hogy igaza volt a világbajnoki párosmérkőzéssel kapcsolatban, legalábbis úgy lealázta Kramnyikot, ahogyan az elmúlt évtizedben senki más.
Ahogyan Józsi mondaná: ÉS LETETTE.
Lesz-e vajon idén új Banco de Gaia album?
Indítsuk zenével a hetet! Összeválogattam a múlt hét négy kedvenc albumát, illesztettem hozzájuk videókat is, szóval egy szavatok sem lehet. Kezdjük a nyolcvanas évek egyik legjobb szintipop csapatával, a New Orderrel. Nem vagyok szakértő a témában, de a Brotherhood című lemezük nagyon rendben van. Be kell valakinek mutatni a Bizarre Love Triangle-t? Remélem nem. Ettől független érdemes ezt a koncertfelvételt leellenőrizni, hogy megbizonyosodjunk a tömeg igazi fogalmáról.
New Order – Bizarre Love Triangle (live)
A másik régi kedvenc a héten a Talking Heads. David Byrne még nagyon fiatal az alábbi koncertfelvételen, de nagyon profi, mint ahogy a társai is. Nem csoda, hogy inspirálták a !!!-öt. Az 1980-as Remain In Light című kiadványukról van ez a dal, igazi klasszikus. Techno 28 évvel ezelőtt?
Talking Heads – Born Under Punches (live)
Ezután pedig vissza a Flaming Lips-hez, akik ismételten hetek óta megunhatatlanok nálam. Most az utolsó lemezükről választottam valamit, igazi gyöngyszem.
The Flaming Lips – Yeah Yeah Yeah Song
Zárásként pedig egy örök kedvenc az Orbtól, akik szépen lassan egy évtizede lenyűgöznek már. Kislemez matéria az 1997-es Orblivion lemezről.
The Orb – Toxygene
Kevin Hedge (Blaze) @ Merlin
Valahogy nekem a house egyre jobban kimarad az életemből, amin sokszor csodálkozom, mert nagyon szeretem a stílust, és lassan tíz éve kisebb-nagyobb odafigyeléssel kísérem a történéseket, na meg ugye számos nagy buliban voltam. Újabban a Bomb The Jazz állítólag erősen nyomja ezt a vonalat, de valamiért én mindig lemaradok a rendezvényeikről (nem akarok hülyeséget mondani, de mintha én 2003-2004-ben lettem volna nagy BTJ-es, csak akkor még az A38-on tartották a bulijaikat), ezért most már jóelőre megbeszéltük Dzsonival, hogy a Blaze-tag bulijára mindenképpen elmegyünk. Végtére is, ezeknek már 1985-ben volt bakelitjük, és tényleg tudják, hogy milyen az igazi house. Nem is csalódtunk Kevin Hedge-ben.
A magyarokról nem mondanék semmit: túl keveset voltunk bent ahhoz, hogy megítélhessem őket, jobbára kint beszélgettünk. Tudtunkkal Kevin két órát játszott volna, de ebből majdnem három lett, és szerintem nyomta volna ő hajnalig, mint Terry Francis-ék tavaly májusban, de négy előtt nem sokkal leküldték a pultból, hogy jöjjenek még a magyarok egy kicsit (meg a közönség is megfogyatkozott már rendesen – érdekes, hogy maga a Merlin tele volt egész este, de a tánctér fele mindig üres volt). Az első órától különösebben nem ájultam el, főleg a kötelező slágerek mentek le, habár az nagyon tetszett, hogy Hedge az összes zenét kívülről fújta, énekelte, és ebben sajnos a közönség nem tudta erősíteni. Aztán, amint elment ez az óra seperc alatt, szépen elmerültünk a klasszikus house-ban: előkerültek a szaxofontémák, a zongora gyönyörűen szólt mindenütt és az ütem is kicsit felerősödött. Személy szerint a végét élveztem a legjobban, mert hát zárásként szólt a Luisito Quinteróval született kollaboráció (Love Remains The Same), és a Love Will Always Find A Way, aminek még most sem jut eszembe az előadója. S ugye mégis csak a Blaze egyik fele állt a pultban, és énekelte ezeket a zenéket a lehető legnagyobb odaadással, szóval nekem ez egy olyan élmény, ami örökre megmarad.
Jól éreztem magam.
Nyugodjék békében!
Már 13-án sejtettem, hogy ebből baj lesz, és baj is lett: amilyen bizakodóan mentem be kedden megírni a statisztika szigorlatomat, olyan simán el is kaszáltak. Öt teljes napot tanultam rá, és úgy éreztem, hogy sikerülni fog, mivel a könyvben található feladatok kétharmadát gond nélkül meg tudtam oldani. Nos, mint kiderül, ez nem elég a ketteshez.
E mellett vannak egyéb bajaim is, nevezetesen a kötelezően választható tárgyakkal. A harmadik év végére hatot kell teljesíteni, nekem egyelőre négy van meg, szóval az utolsó félévre kettőt kellene felvennem. A gond csak az, hogy nem igazán tudok mit. Egyet találtam, de az összes többi vagy csak vizsgakurzusos (amit nem vehetek fel aláírás nélkül, tudtam meg a héten), vagy elmélet+gyakorlat összetételű, amire nekem semmi időm nem lesz (és őszintén: túlságosan kedvem se).
A “tipikus külker” sztorit pedig direkt a végére hagytam: még tavasszal felvettem egy kommunikációs jog és etika nevű tárgyat (kötelezően választható), ami tök jó volt. Kiderült, hogy a szakirányon ez a tárgy kötelező, de mivel már megcsináltam, természetesnek vettem, hogy nem kell felvennem újra. HÁT NEM A BÜDÖS LÓFASZT. Ettől független nincs okom panaszkodni: mint kiderült ugyanis, a tanárnő vizsgáztatás nélkül beírja ugyanazt a jegyet, amit tavasszal szereztem. Az eredmény? Ajándék 2 kredit a semmiért. Teljesen jól járok, de ettől független: ilyen is csak ebben az elbaszott rosszul szervezett iskolában történhet. Kérlek titeket, röhögjetek velem mind.
