You are currently browsing the monthly archive for október 2007.
Stylus Magazine (2002-2007)
A mai naptól kezdve nem frissül többet a kedvenc online zenei újságom, a Stylus Magazine. 2004 eleje óta minden egyes nap elolvastam az összes zenekritikájukat és több feature írásukat is. Rengeteg mindent köszönhetek az alkotóknak: ha ők nincsenek, akkor ma biztos nem lenne ilyen széles a zenei ízlésem és ismeretségem. Hatalmas mértékben inspirálták a munkámat és az elkötelezettségemet a zene iránt. Miattuk kezdtem el olyan előadókkal foglalkozni három évvel ezelőtt, akiket ez az ország még csak köszönésből sem ismert akkor (tudom, hogy ezt 22 évesen nagyképűség leírni, de ez akkor is egy tény), és nekik köszönhetően alakult ki a feltételek nélküli nyitottságom minden iránt. Rengeteg gyönyörű dolgot mutattak nekem, mondhatni kalauzoltak egyik stílusból a másikba, és a véleményükkel mindig egyet lehetett érteni. Ha rossz volt a kedvem, ha jó, csak el kellett olvasnom pár ismertetőjüket, és máris megvolt a tökéletes zene a hangulatomhoz. A Stylus mindennapi része volt az életemnek, és hatalmas űrt hagy maga után.
This is the moment that you know
That you told her that you loved her but you don’t.
You touch her skin and then you think
That she is beautiful but she don’t mean a thing to me.
Yeah, she is beautiful but she don’t mean a thing to me.
I spent two weeks in Silverlake
The California sun cascading down my face
There was a girl with light brown streaks
And she was beautiful but she didn’t mean a thing to me.
Yeah she was beautiful but she didn’t mean a thing to me.
Wanted to believe in all the words that i was speaking
As we moved together in the dark
And all the friends that i was telling
And all the playful misspellings
And every bite i gave you left a mark.
Tiny vessels oozed into your neck
And formed the bruises
That you said you didn’t want to fade
But they did and so did i that day.
All i see are dark grey clouds
In the distance moving closer with every hour
So when you ask “was something wrong?”
That i think “you’re damn right there is but we can’t talk about it now.
No, we can’t talk about it now.”
So one last touch and then you’ll go
And we’ll pretend that it meant something so much more
But it was vile, and it was cheap
And you are beautiful but you don’t mean a thing to me.
Yeah you are beautiful but you don’t mean a thing to me.
Talán az volt a baj, hogy nem olvastam Robert Ludlum magyar nyelven is elérhető trilógiáját (ami Eric Van Lustbadernek köszönhetően azóta még két epizóddal kiegészült), vagy mert valami olyasmire számítottam, mint az első két rész. A The Bourne Ultimatum sajnálatos módon egyáltalán nem hasonlít sem az Identityre, sem a Supremacyra: egy sima, amerikai akciófilm az egész, ami szinte mindennel szakít, ami varázslatossá tette az elődeit.
Nem akarok beszélni a történetről, azzal nincs baj, és aki tisztában van az eddigiekkel, az elképzelheti úgyis, hogy mi jöhet képbe, és élvezni fogja. A film fő problémája a megvalósítás: az első óra még teljesen rendben van, a néző csak úgy kapkodja a fejét, hogy mekkora a pörgés. Minden szó szerint száguld, ha lemaradunk, akkor bizony a következő pár percet nehéz megérteni. Persze a hasonszőrű témákkal telepakolt sorozatokon edződött embernek ez már nem akkora kihívás, így tulajdonképpen, ha feszített figyelemmel is, de követhetőek a cselekmények. Ezzel még kibékültem, végülis az első két rész kellemesen lassú tempója után nem baj az, ha a folytatásban kicsit felgyorsulnak a dolgok. Csakhogy nem tudtam még a huszadik percben, hogy a következő kilencven is ugyanilyen lesz.
Míg az eddigiekben nyomozós thriller hangulata volt a Bourne-nak, és néha be-bevillant egy-egy durva akciójelenet, mutatván, hogy főszereplőnk tényleg egy mindenre kiképzett szuperügynök, addig az Ultimatumban már ezen is túlmegy, és szuperhősként motorozik, egyik épületből a másikba ugrik, autóval hajt le tetőről, majd közel negyven méter magasságból veti bele magát egy folyóba. És szinte a haja szála sem görbül! Bourne mindent túlél, annak ellenére, hogy ideje sincs két jelenet közt megpihenni. Hiába verik agyba-főbe, hiába karambolozik többtucatot, hiába kenik fel az autóját a betonfalra, ő pár karcolást és némi sántikálást leszámítva teljesen fitt. Ez meg már egyszerűen nevetséges.
Ráadásul valami logikai baki is van a filmben, ugyanis a vége felé hajszálpontosan ugyanazt a jelenetet láthatjuk, amivel a második rész ért véget, és lehet, hogy én nem értek valamit, de ezt nem tudom a helyére tenni. Főleg azért, mert a moszkvai meneküléssel indul az egész, amit ugye a Supremacyban lezártak. Lehet, hogy akkor még nem gondolkodtak egy esetleges harmadik részben?
Sajnos ez a Bourne nem az a Bourne, akit eddig megszoktam és szerettem. Nem mondom azt, hogy az alkotók kivégezték, mert az Ultimatum még így is egy közepes múvi (hiába na, kúlság van benne dögivel, és a pörgéssel se lenne baj, ha csak feleennyi arányban alkalmazták volna), de pont azok a lassú, gondolkodós jelenetek – és helyszínek! – hiányoznak belőle, amik az első két részt megkülönböztették a szokványos amerikai akciófilmektől. Kiváncsi vagyok, hogy mi lesz a széria jövője: az egészet kiötlő és megíró Robert Ludlum 2001-ben elhunyt, így a negyedik és ötödik könyvhöz nincs köze. Ettől független azonban, ha jók, akkor nem bánnám, ha filmre vinnék őket, mert Jason Bourne-nak nemcsak a monogrammja azonos James Bondéval, de ő a huszonegyedik századi amerikai filmkultúra szélesvászonra idealizált titkosügynöke is.
Azért az sem rossz, hogy a Californication 1×09-ben Duchovny a The Heavy – That Kind Of Manre dugja meg a csajt az új Porschéjában a sikátorban.
Tegnap ismét nekimentem a vállalkozástannak, és talán meglesz a kettes, legalábbis úgy adtam be a vizsgámat, hogy benne van a pakliban. Most nem egy hetet, hanem csak öt napot készültem rá, mégis sokkal többet tudtam, mint tavasszal. Még kedden írok angol cikkekből, szerdán pedig jön a nagy-nagy módszertani szigorlat, aztán meg lehet egy-két hetet pihizni. Úgy volt, hogy a pénzügy alapjai vizsgámat is most csinálom meg, de beláttam, hogy ilyen kevés idő mellett esélytelen felkészülni rá. Pont ezért nem mentem el a pr csoporttommal se Somlóra három napra. Baromi sokat kell tanulnom.
És akkor jöjjön a monológ kapcsán megfogalmazódott kérdésem: mi a faszért hívjuk mi ezt őszi szünetnek?
salvor üzenete:
na mennem kell vacsizni
salvor üzenete:
utána fejezem be
flynn üzenete:
jau
flynn üzenete:
én is szarok egyet lassan
salvor üzenete:
:D
salvor üzenete:
:D
salvor üzenete:
:D
salvor üzenete:
salvor üzenete:
na mennem kell vacsizni
flynn üzenete:
én is szarok egyet lassan
salvor üzenete:
:DDDDDDDDDD
flynn üzenete:
:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
flynn üzenete:
BAZMEG
flynn üzenete:
TE FASZ
flynn üzenete:
FASZ
flynn üzenete:
FASZ
flynn üzenete:
FASZ
flynn üzenete:
:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
salvor üzenete:
adtam magamnak pofont :D
Nem mondom, hogy a nyári Matthew Dear album (Asa Breed) beváltotta minden hozzá fűzött reményemet, de annak nagyon örültem, hogy a pali próbálkozik. Nagy dolgokkal kísérletezett azon a lemezen, és helyenként sikerült is neki valami egészen különlegeset összehoznia. Az alábbi videó szeptember 8-án készült az Anti-Pop-fesztiválon, és szédületes nézni, hogy egy alapvetően minimalban utazó dj/producer zenekari koncertet ad elő, és saját maga az énekes. Van kiút a minimalból is:
Matthew Dear – Deserter Live
Egyébként hétfőn elkészült a detroiti zenész első klipje az albumhoz (Don & Sherri), érdemes lecsekkolni azt is.
Semmit nem tudok ezekről a lányokról, és még csak a fáradtságot sem vettem, hogy utánuk olvassak, de a lemezük nagyon pörög a lejátszómban egy ideje. Csinosak, vidámak, lazák, mosolyognak, no meg mindenféle idiótaságról énekelnek/rappelnek. Mindez az albumon meg van pakolva egyfajta kislányosan bájos hiphop/rock háttérrel, ráadásul az Ipecac a kiadójuk (Mike Patton az alapító aka Faith No More, aka Peeping Tom, megvan ugye?). Ők tehát a Northern State, három abszolúte dugható, tüneményes new yorki kiscsaj. Ilyen feleséget akarok majd találni magamnak.
Northern State – Can I Keep This Pen?
01. Mic Tester
02. Better Already
03. Ohhh Girl
04. Mother May I?
05. Away Away
06. Good Distance
07. Iluvitwhenya
08. Sucka Mofo
09. Cold War
10. Run Off The Road
11. Things I’ll Do
12. Cowboy Man
13. The Three Amigas
14. Fall Apart
Videoklippek:
Northern State – Better Already (ebben imádnivalóak)
Northern State – Girl For All Seasons (ebben nagyon dögösek)
Öt év után végre megérkezett az új Zagar album, ami elég nehéz szülésnek tűnik az alapján, hogy már elvileg jóval korábban meg kellett volna jelennie (ha jól emlékszem 2006 tavaszára tűzték ki anno a dátumot a srácok). Örülök a lemeznek, mert szerintem a Zagar jelenleg Budapest legjobb zenekara, ennek ellenére az első hallgatás után mégis csalódott vagyok (eddig csak egyszer hallgattam meg). A Wings Of Love toronymagasan kiemelkedik a kollekcióból, a többi dal viszont, hmm… – hangsúlyozom, hogy első hallgatás után – igencsak semmilyen. Majd adunk még neki pár esélyt.
Zagar – Cannot Walk, Fly Instead
01. Séance
02. The Prophet Is A Fool
03. Rock’n’roll Goes To The Girls
04. North Pole Samba
05. Love And Strangeness
06. Escape From The Earth
07. Learn To Fall
08. The Snob
09. Never The Same
10. Three Seasons Fall
11. Dorian Gray’s Dilemma
12. Longing For Solitude
13. Wings Of Love (Feat. Underground Divas)
14. Without Shades
Meglepően kellemes lett az új Underworld album – legalábbis négy-öt hallgatás után. Nem mondom azt, hogy nagy rajongójuk vagyok, persze a Born Slippy már két bejegyzéscímet is kiérdemelt magának ezen a blogon, és hallottam minden lemezüket, de valahol mégis egy roppant rég lefutott projektnek tartom az egészet. Persze ezzel nincs is semmi baj, a mega-mega white thinget minden házibuli kötelező ötpercévé tenném, de tulajdonképpen nekem tökre rendben volt, hogy a gyalázatos A Hundred Days Off után nem csináltak új lemezt Hyde-ék. Aztán most itt van az Oblivion With Bells, aminek az első hét számából ötöt simán végig lehet hallgatni, és a zárótéma is csodálatos. A többi meg nyilván úgy felejthető, ahogy van, de igazából egy húsz éve működő bandától nekem ennyi bőven elég. Beautiful Burnout, Holding The Moth és Best Mamgu Ever a longplayer csúcspillanatai, ezekért tényleg érdemes volt kiadni ezt a lemezt. A borítóért pedig külön dícséret, az év egyik legszebbje.
Underworld – Oblivion With Bells
01. Crocodile
02. Beautiful Burnout
03. Holding The Moth
04. To Heal
05. Ring Road
06. Glam Bucket
07. Boy, Boy, Boy
08. Cuddle Bunny Vs The Celtic Villages
09. Faxed Invitation
10. Good Morning Cockerel
11. Best Mamgu Ever
Videoklip:
