You are currently browsing the monthly archive for Szeptember 2007.
Elég kevés frissítés volt a héten. Holnaptól próbálom ismét úgy tolni a szekeret, ahogy eddig, lesznek zenei jellegű posztok, miegymás. Nagyon zűrös pár napon vagyok túl, az iskola felemészti minden energiám, ráadásul problémát probléma hátán zúdít rám. Addig is két olvasnivalót ajánlanék. Régebben már említettem, hogy anno a Kultblogon milyen szerepem lehetett volna, és hogy mennyire király lett a site. Nos, a színvonal további emelkedésének ügyében besegítek mostantól én is a srácoknak, két cikkem már olvasható is:
Remix-gyáros mesterkurzus Pearson-módra: a nemrég megjelent Ewan Pearson remixgyűjteményt ajánlom, és
Szerepcserés minimaljazz: a holnap megjelenő Henrik Schwarz lemezt és a két hét múlva debütáló Cobblestone Jazz albumot kritizálom.
Látogassátok az oldalt minél gyakrabban, fasza kis kezdeményezés!
Remek estém volt, képzeljétek. Lementünk Dzsonival ismételten a Trafóba, ahol most nem Kollektív Feleségverés volt (basszátok meg, ez volt a múltheti kollektívás hepaj neve, lol), hanem Death Disco, ami annyira szar elnevezés, hogy én csak Haláldiszkóként emlegetem. Nade.
Remek zenék mentek végig. Korán érkeztünk, mert a randimat nem nyújhattam el az éjszakába, így szinte alig voltak még emberek, amikor berendeltük az első sort. Főleg indie rock zenék szóltak az első másfél órában, összefutottam ismerősökkel, régebbi munkatársakkal, főszerkesztőmmel, cd dealeremmel stb. Nagy örömömre volt a Maximo Park – Books From Boxes \m/.
Ezután jött az este gyenge része, a Jacked koncert, de szerencsére háromnegyedóránál nem játszottak tovább a srácok. Igazából, ha nem lenne minden zenéjük ugyanolyan, még élvezném is őket (pl.: amit akkor játszottak, amikor a letapsolás után visszajöttek, az jó volt). Volt egy kis magyar dj szett megint, majd jött az est fénypontja, Andy Bell. Az Oasis basszusgitárosa nem jó dj, nem tud keverni, viszont annál jobb zenéi vannak. Az első három szar keverés után már erre oda se figyeltünk, csak hallgattuk a számokat. Kilencvenes évek eleji hiphop dolgok jöttek (pl.: Beastie Boys – Sure Shot), aztán szintén kilencvenes évek eleji, nyolcvanas évek végi elektronikus zene (sok break alappal, electrós hatásokkal), majd végül átment rockba az egész. Nagyon bejött, főleg, hogy Bell a zárása előtt kettővel feltette a Born Slippyt is, de talán ez is volt 2007-ből. Aztán lehet, hogy az eredeti volt, nem emlékszem már rá… Ezután valami kiscsaj vette át a pultot, három klasszikus french disco után indie rock ment hajnalig. Dzsoni lelépett félháromkor, mivel reggel korán kel, én négyig még maradtam. Sikerült kiválóan bebaszni megint, nagyon jól éreztem magam.
Beindult az őszi partiszezon, na.
UPDATE: Úgy látszik spamdog kamerája mindenhova elér, és ezúttal is sikerült rögzítenie egy számot a koncentről. Legyünk hálásak neki, hogy mindenhova elmegy és felvesz mindenféle jó dolgot. Ilyen emberekre van szükség.
Ma randim lesz.
Tudom, hogy kibaszottul unalmas, de beszéljünk róla még egyszer.
Leírtam már párszor, hogy szarul érzem magam mostanában. Nem hazudok. Viszont rájöttem arra is barátaim és pár ismeretlen ember hathatós közreműködésének hála, hogy így nem fogok kimászni belőle. Tehát akkor most stratégiát váltok. Azt találtam ki, hogy én alapjáraton egy kurvára jó fej faszi vagyok, és ezen nem fog változtatni senki és semmi, szóval most mindjárt lefekszem aludni, és holnap úgy ébredek fel, mint akit kicseréltek. Nem mondom, kemény lesz, és eleinte biztosan nehezen fogok belerázódni a szerepbe, de azért huszonkét éven át elég jól ment, szóval nem hinném, hogy ez a párhetes kihagyás nagyobb problémákat fog okozni.
Sokáig azt hittem, hogy megtaláltam, akit egész életemben kerestem. Átbasztam saját magamat. Azt hiszem, hogy megint újra kell fogalmaznom, hogy kit is keresek én valójában. Tényleg erről szól az élet. Nyitott vagyok mindenre, egy új jövő előtt állok, és nem fogok elugrani semmi elől, jöhet bármi. Eleget szenvedtem most, ideje újra ismét átadni a főnökséget a mókának és kacagásnak.
A múlt múlt, elmúlt. Nem fogok tudni változtatni rajta, és nem is akarok már. Nem tudom ennél több emberrel átbeszélni ezt az egészet, mint amennyivel megtettem, s egy kivételével mindenki meggyőzött arról, hogy nem én voltam a fasz, és ez nekem elég is ahhoz, hogy tovább lépjek. Leírtam. Bátor vagyok. Kool.
És akkor most ezzel az életem mostani, meglehetősen kegyetlen, siralmas, fájdalmas, szenvedésekkel teli, reménytelen, kilátástalan és boldogtalan szakaszát le is zárhatjuk.
Tegnap Dzsoni este hétkor felhívott, hogy ráér, így lementünk a Trafóba valami kollektívás buliba. Kellemes csalódás volt, mondhatni az elmúlt négy hétben ez volt a legjobb bulim. Ment a gangbang techno, bitch electro, sokkal kevesebb nu rave volt, mint amire számítottam (és ennek nagyon örültem), na meg nagy ritkán egy-egy klasszikus break zene, a közönség mindent befogadott magába. Hozzá kell tennem, hogy mi itt már veteránoknak számítottunk, eszméletlen, hogy milyen fiatal társaság jár ezekre a bulikra, és gyakorlatilag ami nekik újdonság és sláger, az nekünk már rég történelem. Vagy húsz nagy, régi zene 2007-es feldolgozását hallottuk az Abbától a Beastie Boys-on át Mario Piuig, de én kurvára sikítoztam a Wildchild Renegade Masterjére is (ezt azért már nem igazán ismerték), majd végül a pontot az tette fel az i-re, amikor fél kettő magasságában a dj feltette ezt, majd a közepétől kezdve fokozatosan ráhúzta ezt (ezt már tényleg senki nem ismerte, szóval kiélhettem minden pogótudásomat, és a tökig megtelt tánctéren három perc alatt kétmeteres körben senki nem maradt a közelemben), én pedig teli torokból üvöltöttem, hogy a kurva anyját bassza meg mindenki, én itt már egy öreg, vén fasz vagyok, akiből csak 96-os és 98-as slágerekkel lehet kihozni az állatot, mert azokon nőttem fel. Egyedül a Music Sounds Better With You-t hiányoltam, de hát nem lehet tökéletes minden, az előbbi hadműveletem után pedig végképp nem volt pofám még a dj pult előtt is helyet csinálni magamnak, hogy aztán betámadjam azokat a tizennyolcéves wannabe lemezlovászokat, hogy keressék már elő nekem még azt a Stardust-örökzöldet is.
Egyébként meg annyi buzi volt lent, hogy dőltünk a röhögéstől, a csajok meg kurvára jól néztek ki, de egy magamfajta embernek ezeknél esélye sincs. Sajnos.
Tegnap elrángattam végre hugit a moziba, és megnéztük az új magyar filmet. Nem tudtam mire számítsak, ugyanis a legtöbb magyar filmnek van egy olyan sajátossága, hogy külföldi ember meg nem nézné, de az utóbbi évben már készült pár alkotás, amik bebizonyították ennek az ellenkezőjét, vagyis, hogy mi is tudunk kellemes, egyszer fogyasztható, de rendkívül élvezetes filmeket csinálni. A Zuhanórepülés valahol a kettő között van.
Mese persze az egész, és így is van jól. Sokszor túlságosan művészi a kamerakezelés, a szex is talán túlzásokba van vive, másfelől viszont nagyon jó karakterek, színészi játékok figyelhetőek meg, és a harcjelenetek eléggé rendben vannak.
A halálom a szöveg. Egyszerűen nem értem, miért nem képes rájönni a szövegírók 90%-a arra, hogy a film film, nem színház. Nagyon színháziasak a dumák, egyáltalán nem érzi őket az ember hétköznapinak, a sajátjának. Ettől független pár jó beszólás azért becsúszik, kiváltképp Igor adja a szöveget nagyon (van pár orosz ismerősöm, ugyanígy beszélnek), de egyébként ebben lett volna még mit javítani.
Összességében egy-két alkalommal nézhető film a Zuhanórepülés, a mozijegy árát megérte, de valahogy nem ütött nálam akkorát, mint anno a Kontroll, vagy a Valami Amerika.
Mondhatnám azt, hogy tök jól viselem a szakítást, de kurvára nem. Hiányzik, miközben gondolni sem akarok rá, és persze egyik érzéstől sem tudok szabadulni. Üres dolgokról, semmiségekről beszélgetünk – tegnap például kiöntötte a szívét, hogy mennyit bőgött azon, hogy egy olyan barátnőjének, aki már rég szarik az ő fejére, elvitték egy menhelyre a félőrült kutyáját. Nem tudom, hogy miattam sírt-e valaha, érezte-e magát olyan szarul, mint amiatt az állat miatt. És nem vette észre magát, csak mondta, mondta és mondta, én meg nem akartam közbeszólni, nem akartam megjegyezni, hogy ez rohadtul fáj nekem. Egy ilyen alig látott állat jobban megérinti, mint én, de mit törjem magam, úgyis csak veszekedés lett volna a vége. S hova akarjak én már veszekedni vele? Lezárt, elfelejtett engem, nem jelentek már neki semmit többé. Kurva jól csinálja.
Eközben a haverjaim nagy része szarik a fejemre. Jó, nyilván mindenkinek iskola van most, és elfoglaltság, de mégis. Semmi sem funky.
BAZMEG!!! Bazmeg, bazmeg, bazmeg!!! Eddig is dícsérő szavakkal láttam el a LateNightTales-sorozatot, de amit Fatboy Slim művelt az októberben megjelenő résszel, az felülmúl minden eddigit. Ez a nosztalgia, kérem szépen. Maga Norman Cook nem is tagadja: leporolta azokat a lemezeit, amiket tinédzserként szeretett (ne feledjük, a pali 1963-as születésű, tehát gyakorlatilag a hetvenes évek volt számára ez a korszak), amiket akkor hallgatott, amikor először volt szerelmes, és szépen összemixelte őket. És még néha keverések is vannak! Ez a mix egyszerűen alap kell, hogy legyen mindenkinél. Aki pedig megmondja, hogy a Yoro Kery Goro – Mary mikori darab, az kap valamit jutalmat is. Én vagy egy órán át túrtam a net bugyrait, de nem sikerült kiderítenem. (Megmondták.)
LateNightTales mixed by Fatboy Slim
01. Mink Deville – Spanish Stroll – 1977
02. Jonathan Richman – Roadrunner – 1977
03. Nick Lowe – I Love The Sound Of Breaking Glass – 1978
04. Paul Davidson – Midnight Rider – 1976
05. Hopeton Lewis – Express Yourself – 1973
06. Dave & Ansel Collins – Monkey Spanner – 1971
07. Rupie Edwards – Ire Feelings – 1975
08. Trinity – Three Piece Suit – 1977
09. Angie Stone – Wish I Didn’t Miss You – 2002
10. Little Beaver – I Can Dig It Baby – 1974
11. Syreeta – Your Kiss Is Sweet – 1974
12. Ben Vereen – Keep A Light In My Window – 1975
13. Oscar Brown Jr. – Brother Where Are You – 1974
14. Yoro-Kery Goro – Mory – 1980
15. Vince Guaraldi Trio – Linus & Lucy (The Peanuts Theme) – 1988
16. Kenny Rogers – Just Dropped In – 1978
17. Senor Soul – Don’t Lay Your Funky Trip On Me – 1970
18. Fatboy Slim – Radioactivity (Exclusive Cover Version) – 2007
19. Velvet Underground – Who Loves The Sun – 1970
20. The Sandpebbles – Zombie Jamborie – 1972
21. Robert Mitchum – From A Logical Point Of View – 1957
22. Taj Mahal – Satisfied N Tickled Too – 1976
23. Sly Stone – My World – 1975
24. Tom Jobim e Orquestra – Tema da Desilusao Garota de Ipanema – 1967
25. Bootsy Collins – Everything Is Everything (Spoken Word) – 2007
Újabb Stateless kislemez van a láthatáron hölgyeim és uraim, s tudom, hogy már a tökötök tele van velük, de nekem mégis öröm (azt hiszem lassan elmondhatom, hogy én vagyok az ország legnagyobb Stateless rajongója, de remélem idővel ez átragad rátok is). Nagyon év albuma esélyes eddig az ötösfogat albuma, és a sikerüket mi sem bizonyítja annál jobban, hogy a kiadvány megjelenését követő harmadik hónapban a harmadik maxijuk jelenik meg! A kimásolt anyag ezúttal a Bloodstream, és nagy sajnálatomra b side felvétel nincs a korongon, de van helyette két remix: az egyik Henrik Schwarz-tól, ami elég nagy csalódás, mert gyakorlatilag annyit csinált, hogy 4/4 van a triphoptempo helyett, viszont a másik, Pilooski-féle (ki ez?) verzió csodálatos minimal elképzelés. De tényleg!
Stateless – Bloodstream
01. Radio Edit
02. Original Version
03. Henrik Schwarz Remix
04. Pilooski Edit
Időközben a !K7-nél elkészítették a Prism #1-hoz a videóklippet is, remélem, hogy az Exithez és ehhez is lesz majd.
…az utóbbi pár napban nincs sok érdemi frissítés, mert
- elkezdődött az iskola, és olyan rohanósra vették a tempót, hogy már kiköptem a tüdőmet
- egyszerűen semmi új zeném nincs, és a jövő hétig nem is lesz (azért megpróbálok valamit becsempészni a hétre is ide)
- fel kell dolgoznom életem legnagyobb pofonját, amit nő valaha adott (most már egész jól haladok ebben)
Addig is ajánlom melegen Diplo hétvégi essential mixét, és a Chemical Brothers félórás vendégmixét Pete Tong show-iból, vigyétek, amíg lehet!
