rozmy üzenete:
jössz ma a bebaszóba?
Ó jeee, ma nagyon kool lesz!
A ma esti fociban az volt a legigazságtalanabb, hogy a Debrecen még az előző meccsekhez mérten is borzasztó szarul játszott, és egyáltalán nem érdemelt meg volna semmit, ám azután, amit a Kulibali kihagyott a lefújás előtt, csak bosszankodni lehet. Sajnos nem ez látszott a selejtezőkből, és itt most nem arról van szó, hogy győzelmeket, vagy pontszerzéseket várnék, hanem csak egyszerűen azt a küzdelmes és lelkes játékot, amivel eljutottak idáig. Csalódott vagyok, de talán az utolsó fordulóban alkotnak valamit, mert hiába zéró az esélyük, a magyar az olyan, hogy az utolsó fordulóban, amikor már nincs tétje semminek, képes produkálni. Ebben bízok most is.
Pita mutatott Julian Cope-tól egy 1991-es lemezt (Peggy Suicide), annyira jó, hogy muszáj volt megemlítenem egy mondatban. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nincs a környezetemben még egy olyan elbaszott ember, mint én, aki ugyanolyan szeretettel és csodálattal tud végighallgatni egy techno albumot, mint egy ilyen kool rock lemezt. Akárkivel beszélgetek zenéről, így az egyik felemet mindig üresnek érzem. Habár, hogy őszinte legyek, hétfőn nagyot dobbant a szívem, amikor a kocsmában Orsival Aphex Twinről beszélgettünk, majd egy szünetben elmeséltem neki, hogy azért keltem későn aznap, mert hajnalig Tom Waitset hallgattam, mire csak annyit mondott, hogy az a pali kurvára zseniális. Egyébként ő mutatta meg nekem a God Is An Astronautot, amire én mutattam neki Explosions In The Skyt, és közölte, hogy ismeri. Mondanam sem kell, hogy egyre többet gondolok rá minden nap.
Amúgy csak nem akarok meggyógyulni, még mindig kapar a torkom és fújom az orrom, de azért csak jobb és jobb, még ha nagyon lassan is. Nem tudom, hogy ezért, vagy a netes közösségből való egyre nagyobb kiábrándulásom miatt, de egyáltalán nincs kedvem írni semmiről, pedig múlt héten még olyan szépen elterveztem, hogy írok a Quantecről, Dinkyről és a King Midas Soundról is, miközben Rónai doktor kérdezte, hogy nem ütnék-e össze egy kritikát a Dam-Funkról, ráadásul az új Pantha Du Prince lemez is az asztalomon van már, és első hallgatás alapján elég jónak tűnt. Az új Lindström meg pláne: hazafele jövet végig a Let It Happen volt a fejemben, végtelen loopra állítva.
Láttam nemrég a Moont, nagyon jó film. Ezért találták ki a sci-fit.
Korán kéne kelni, de mégis Tom Waitset hallgatok hajnali 3-kor. A pali annyira zseniális, hogy ha öt perc múlva nem érne véget a lemez, akkor tudnám hallgatni addig, ameddig csak tart, reggelig is simán.
Ezt a hetet nem kívánom senkinek. Szinte végigaludtam az egészet, a hétvégén lévő három partiból egyre se jutottam el, nem voltam se focizni, se Pitánál, se az Agavénél, nem intéztem el semmit. De legalább Orsival kezdődött és végződött.
Ma nagytakarítást tartottam, volt mit. Holnaptól meg mozgalmas életem lesz.
Akik szintén betegek és unatkoznak, azoknak tudom ajánlani saját magamat, két írásom is publikálásra került ma:
“A house szitokszó volt”
(interjú Rainer Trübyvel)
Ezen kívül, a Quarton olvasható az új Matias Aguayóról írt lemezkritikám.
Épp azon a perióduson vagyok túl, hogy lefekszem délután fél 5-kor pihenni egy picit, és másnap reggel negyed 8-kor ébredek fel. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak a tegnapi Maybeshewill koncert, de a hétvégi Nils Petter Molvaer + Dr. Motte + Extrawelt hármas is ki fog maradni.
Őrült múlt hetem volt. Nem emlékszem arra, hogy az én időmben is ennyire bonyolult lett volna felsőoktatásba jelentkezni – de lehet, hogy csak a mesterképzésre ennyire macerás -, a lényeg, hogy három teljes napot elbasztam mindenféle lapok kitöltésével, kérvények megírásával és postára mászkálással. Végül két szakot jelöltem meg (Külkeren marketinget és a BMF-en vállalkozásfejlesztést), a leírásuk alapján legszívesebben mindkettőt elkezdeném egyszerre, aztán meglátjuk, hogy bejutok-e egyáltalán valamelyikre.
Sikeresen lebetegedtem, idén már harmadszor. Ennyit szerintem még soha nem voltam beteg, kapar a torkom (mondjuk ma már nem annyira), köhögök, turhafalva lakói ismét letanyáztak bennem, szóval remek a hangulatom. Orvoshoz nem akarok elmenni, már annyi gyógysztert szedtem idén, hogy most kivételesen hagyományos dolgokkal próbálom kúrálni magam. Meg igazából félek, hogy Cataflam-függő lettem, legalábbis szombaton legszívesebben egy fél dobozzal benyomtam volna, annyira bírom azt a tompító érzést, amivel utána napokra megküld. Rengeteg dolgom lenne pedig a héten, sok ismerősömmel beszéltem meg találkozót, el kéne mennem az Agavéhoz és Pitához is, de így nem tudom, mi lesz. A legfontosabb persze, hogy Orsival is találkozni akarok (kivételesen nem a bloglistámban található Orsiról van szó), mert kezd forrni köztünk a levegő, és a társaságában mindig csillogónak és vadonatújnak érzem magam. Ráadásul ez kölcsönös.
Amúgy nagyon elért minket a válság. Visszavettünk a kajából rettentően, és másra is alig költünk. A hideg miatt nem futok már, csak a heti egy foci van, de még így is nagyon durván fogyok: tegnap ráálltam a mérlegre, és 101,5-et mutatott, ilyen “könnyű” pedig két és fél éve nem voltam. Jól is érzem magam, óriási eredmény lenne száz alá lemenni.
Ja, és ma vagyok először annyira jól, hogy végre megpróbálom megírni a Rainer Trübys cikkemet… Tegnap már a hanganyagot legépeltem egy doksiba, de utána úgy zakatolt a fejem, hogy inkább visszafeküdtem aludni még, aminek viszont az lett az eredménye, hogy Gyurmával hajnali háromig beszélgettünk msn-en, majd azzal konkludáltuk több órás diskurzusunkat, hogy mekkora faszok vagyunk, hogy hajnalig dumálunk, amikor simán csak találkozni kéne pár sör társaságában.
Jegy: 2000/2500
Isu szokás szerint fantasztikus.
Tegnap bementem a Külkerre, és átvettem a diplomámat. Nem volt semmi gratuláció, csak a kezembe nyomták, a tanulmányi osztályról kifelé még csak el se köszöntek tőlem. Nem tudom, mit kellene éreznem, de nem érzek semmit: itt van végre a kezemben az, amiért négy évig tepertem, és tulajdonképpen nem örülök neki – egyszerűen megvan és kész. Diplomaosztó ünnepségem sem lesz.
Amúgy jól érzem magam, jobbak a napjaim. Nagyon sokat írok, és ez most pozitívan hat rám, mondhatni inspirál mindenben, miközben elkezdtük intézni a mesterképzésre is a beadandó papírjaimat. S persze megint lóg 1-2 állásajánlat a levegőben, ismét lejátszom a pár hétig tartó “lehet, hogy lesz munkám”-játékot, de most már 120%-on teljesítek azért, hogy ténylegesen legyen.
A legjobb pedig: pénteken randim lesz, és mindennél jobban várom.
Folytatódik tovább a nagy kaland: múlt pénteken Sascha Funkéval találkozhattam, beszélgethettem. A képeket Roland csinálta, állítólag nagyon élvezte, jön máskor is fotózni. Majd mesélek is, hogy mi van velem, csak az utóbbi pár napban annyi cikket írtam, hogy blogolni már semmi erőm nem maradt.
Élni az álmot
(interjú Sascha Funkéval)
