Mától olvasható a Kultblogon a hétvégi dub techno partin készített interjúm, és ezzel saját magam válaszolom meg a pár nappal ezelőtt feltett kérdésemet. Úgy tűnik, hogy erre volt szükségem, ismét visszajött a lelkesedésem, sőt, elképzelhető, hogy most hétvégén is csinálhatok valamit, aminek nagyon örülnék. Most is van mit írni, alig várom, hogy letudjam mára a feladataimat, beizzítsam a wordöt és írjak, írjak, írjak.
Érzések kompromisszumok nélkül
(interjú Marko Fürstenberggel)
Sajnálom, hogy egyedül mentem le tegnap, mert nagyon jól éreztem magam. Marko Fürstenberg a legszerényebb német, akivel eddig találkoztam, ugyanakkor olyan energikus dub technót játszott, hogy akarva akaratlan elkezdtem én is ugrálni a leghátsó sorban. Előtte Isuék tökéletesek voltak, mondhatni lebegtem a dub sávokban, és rájöttem, hogy ha ilyen bulin vagyok, akkor tulajdonképpen nincs is szükségem senkire. Egyszerűen elveszek a zenében, minden megszűnik körülöttem. Mintha istennel beszélgetnék.
És megjött az ihlet is. Írok, nem keveset. Annyi jó zene van most, hogy végre öröm a billentyűzet felett roskadni, ráadásul nem kell megerőszakolni a fejemet, jön belőle minden, mint a vízfolyás. Remekül érzem magam.
I Want To Be Your Cross
Your Cross To Bare
And I Want To The Thorn
The Thorn In Your Flesh
Black Hooded Executioner
Of Your Pride
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You Just To Realise
That There’s Nothing More
I Need Than Despise
Come On And Hate Me
Come On And Hate Me
Come On And Hate Me
Hate Me, Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want To Be The Salt
The Salt In Your Wounds
And I Want To Be Your Axe
Your Axe To Grind
Sticking And Rotten Rain
To Dissolve Your Dreams
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You Just To Realise
That There’s Nothing More
I Need Than Despise
Come On And Hate Me
Come On And Hate Me
Come On And Hate Me
Hate Me, Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
I Want You To Hate Me,
I Want You To Hate Me
Hate Me, Hate Me, Hate Me, Hate Me
Hate Me, Hate Me, Hate Me, Hate Me
Hate Me, Hate Me
A héten két állásinterjúm is volt: az elsőre ingben és nyakkendőben mentem, de még így is túlöltöztem a társaságot. Nem tudtam pedig, hogy csoportos interjúztatás lesz, de aztán amikor az ügyfélszolgálatos munkából kiderült, hogy lényegében az egyik nagy telefontársaság nevében kell emberekre rásózni az új csomagokat, és csak 4 hónapra szólna az egész, belül feladtam. Mondjuk sejtettem is, hogy diplomával nem én leszek a befutó, amikor a többi öt emberből volt olyan, aki még érettségivel sem rendelkezett. Egy órán át kellett elbaszottabbnál elbaszottabb (és lényegtelenebb) kérdésekre válaszolni, majd közölte a vezető, hogy a nap végén felhívják azt a két embert, aki tovább jutott a hatból. Én már a legelején sejtettem, hogy kit fognak felhívni, remélem igazam lett.
Ma volt a másik. Imádom az olyat, amikor nagy betűkkel áll az álláshirdetésben, hogy NEM ÜGYNÖKI MUNKA, és bent közlik, hogy de. Állítólag azért írják bele ezt, mert így több ember megy el. Az ilyeneket kéne nagyon durván megverni.
Persze tudom még fokozni is: november 16 a februárban induló mesterképzésekre a jelentkezési határidő, én meg a héten elkezdtem telefonálgatni, hogy akkor megkapom-e végre a nyelvvizsgámat (augusztus végén voltam, már több mint egy hónapja van eredmény is), mert kell az és a diploma, ugyanis a fénymásolatuk nélkül nem fogadják el a jelentkezésemet sehol. A nő a vonal végén ásított egyet, és a következőket mondta: “sajnáljuk, még nem jöttek meg a nyomdából, november közepére várjuk”. Megkérdeztem, hogy nem lehet-e ezt felgyorsítani valahogy az előbbiekben felvázoltakra való tekintettel, mire annyit kaptam, hogy: “nem értette meg, mit mondtam az előbb?” Mit lehet erre válaszolni? Leraktam.
Szóval még az se biztos, hogy tudok jelentkezni bárhova, és már az anyagi helyzetem is siralmas. Az meg már csak a legnagyobb poén az egészben, hogy a semmiből van egy nő az életemben, akit nem tudom, hogy akarok-e, sem azt, hogy működne-e ez az egész, mert kurvára nem érzem én magam késznek még semmi ilyenre.
De legalább sikerült írnom a héten egy kritikát, amivel elégedett vagyok.
Szombaton dubtechno lesz a Merlinben, gyertek el rá!
Hear The Loneliest Sound In The World
Hear The Lonely Crying To Themselves
Days Crash Into One
Nights Bleached Clean Of Fun
The Darkest Clouds All Gather Up Above
The Darkest Thoughts Run Rings Around The Moon
Days Crash Into One
Nights Bleached Clean Of Fun
You Love The Night
But On Nights Like This Who Loves You
You Live For The Night
But On Nights Like This Who Loves You
Who Loves You, Who Loves You Now
Who Loves You, Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Who Loves You Now
Last.fm-en átléptem tegnap a tízezret. Négy és fél hónap alatt nem is rossz eredmény, ha ennek megfelelően számolok, akkor jövőre ilyenkor már a negyvenezret fogom üldözni.
Valaki viszont segítsen: írói krízisben vagyok, hetek óta semmi értelmeset, összefüggőt nem tudok összehozni. Már idejét sem tudom, mikor voltam elégedett a cikkeimmel. Mit kéne tennem?
Tudtam, hogy valami nem lesz rendben. Intő jel volt az a pára, ami az arcomba csapott reggel, amikor elindultam szokásos hétvégi focimra, az pedig még jobban idegesített, hogy a sok nyugger fel-le szállása miatt olyan lassan haladt a troli, hogy végül lekéstem a villamost. De persze a legnagyobb pofon az volt, hogy a megbeszélt hat főből csak hárman voltunk a pályán, ami ugye lófaszra se elég (később megérkezett még egy ember, hiába).
A tervezettnél korábban hazajöttem, és megcsináltam életem egyik legnehezebb dolgát: összeszedtem Nóri nálam maradt holmijait, és délután cseréltünk. Szomorúan szólt az XX a hangfalakból, és bár próbáltam némi Swayzakkel tompítani az érzést, de nem ment sikerrel. Pláne, hogy nagyon jól nézett ki. Sőt, az utóbbi fél évben nem nézett ki ilyen jól. Ez persze valahol engem is megnyugtat, de azért csak volt valami kínos abban az öt percben, amíg találkoztunk. Túl sok szép emlék régről. Ez van, én akartam, hogy így legyen.
Meglepő, hogy ilyen szomorú, melankolikus hangulatban mennyire működik a Swayzak, pedig nem hiszem, hogy a művészek ilyen célból írták a zenéiket, de nálam csak ekkor hatásos. Végig bámultam a plafont a teljes Himawari alatt, átgondoltam az életemet, hogy honnan jöttem, hol vagyok most, és hová tartok. Érdekes, régen elsütöttem ezt a kérdést négy vagy öt zenésznek is, amikor még csináltam interjúkat, mert frappánsnak találtam. Sose kaptam rá frappáns választ, és én se tudtam előállni semmi eredetivel. Ebből is tanultam valamit, gondolom.
Ideje tovább lépni.
Mostanában nem érzem a napok súlyát. Minden olyan gyorsan eltelik, a múlt hétből seperc alatt lett hétfő, a hétfőből pedig a pillanat törtrésze alatt péntek. Sok helyre mentem nagyon sok kedves ismerősömmel, és hálás vagyok nekik ezért, mert pont erre volt szükségem már nagyon régóta. Meglepő módon hugival is egyre jobb a viszony, hétfőn eljött velem pulóvert vásárolni, s noha azt nem kaptunk (vagy nem tetszett, vagy baromi drága volt – azt hiszem ez lesz az első pulcsimentes telem), végül berángatott engem a Mediába, hogy vesz nekem egy új billentyűzetet, mert nem bírja már elviselni, hogy a régi mennyire koszos volt. Ilyet se pipáltam még korábban.
Kedden Tamáséknál néztem a focit, és azt kell mondanom, hogy a vereség ellenére élveztem. Hét gól, abból hármat mi rúgtunk, s persze nyilván van hova fejlődni még, de így azért remek hangulatban végig lehet nézni azt a kilencven percet. A félidőben ki is mentünk még sörért, és csak úgy alapvetően jó volt végre valakinél focit nézni és beszélgetni. Hazafelé eszembe jutott pár gondolat az új Kings Of Convenience lemezről, azokat még gyorsan le is írtam, aztán elhúztam aludni.
Szerdán átmentem Katáékhoz. Jövő nyáron lesz az esküvőjük, hihetetlen. Ők az igazi nyerő páros az életben, nem is tudom, hogy hat, vagy hét éve vannak együtt, de szerintem őket már soha semmi nem fogja szétválasztani. Az ilyet látva szeretek naív lenni, és hinni az örök szerelemben, mert tényleg létezik. Este még találkoztam Gyurmáékkal a Corvintetőn, plusz belefutottam az egyik gimis osztálytársam bátyjába, akivel anno folyton együtt jártunk sakkversenyekre. Úgy tíz éve láttam utoljára, de a faszi semmit sem változott, egyből megismertük egymást (ő annyira kész volt, hogy közeledtében ki is verte a sört a kezemből), elbeszélgettünk, a buli is nagyon jó volt. Be kell vallanom, hogy a dubstep idővel csak meg tudott hódítani engem is: van annyi kakaó ebben a zenében, hogy önkívületi állapotban ugráljak rá három-négy órát. Azt meg mondja már meg valaki, hogy mi az a szám, aminek a refrénjében állandóan azt üvölti valaki, hogy ganja ganja ganja ganja. Teljesen kész vagyok tőle :d.
S akkor most lehet nyálazni a felsőoktatási tájékoztatót. Hétfőn állásinterjúm is lesz.
We’ll be rich in memories of all the places,
we captured without camera.
We’ve seen the pyramids,
we’ve seen the Louvre,
we’ve seen Orion upside down.
The total eclipses and the moonlight shadows,
we’ve seen dolphins jumping waves,
we’ve ski’ed the mountains and we swam in the rivers,
and let the sunlight dry our skins.
But freedom, freedom never greater than its owner,
freedom is the mastery of the known.
Freedom, freedom never greater than its owner,
no view is wider than the eye.
Show a view to someone who chose to live his,
whole life in cave.
He’ll raise his arms to protect his eyes from learning,
and the blindness to which he belongs.
This time it’s me, it’s me.
Cascades of chances I’ll just let them be,
the unfamiliar is right below our eyes.
Don’t look for what we know,
the unfamiliar is right below our eyes.
But freedom, freedom never greater than its owner,
freedom is the mastery of the known.
Freedom, freedom never greater than its owner,
no view is wider than the eye.
